Őszinte aggódás

„Mivel a [szlovák nyelv]törvény végleges formája még nem ismert, arról korai volna bármit is mondani, ezért e szerény írás csak a szlovák honatyák egyik kedvenc érvét veszi górcső alá, ez pedig a szlovákiai magyarokért érzett őszinte aggódásuk.

Ebben a kormányzati ciklusban Igor Matovič bugyuta szívecskéin kérte Orbán Viktort, ne vigye el az »ő magyarjait« – azon felül, hogy a szlovákiai magyarok döntő többsége vélhetően nem szeretne Matovičé lenni, performanszának volt némi náci mellékzöngéje is: a »mi zsidóink« a második világháború előtti/alatti szlovák sajtónyelv bevett nyelvi panelje volt, aztán tudjuk, mi lett belőle... A többiek őszinte aggódása ciklusokon átívelő. (...) És miközben kollektív jogainkat megkérdőjeleznék, a szlovák nyelv egyre több területre kiterjedő használatát – illetve a kisebbségi nyelv egyre kevesebb helyen való alkalmazhatóságát – kollektíve oktrojálnák ránk. Persze, haszontalannak nem nevezhető, ha valaki tud szlovákul, még akkor sem, ha az angollal vagy a kínaival sokkal többre viheti, de – urambocsá’ – miért kellene erre bárkit is kényszeríteni? Az, hogy mindenki tudjon valamennyire szlovákul, eleve adott az oktatási rendszer által, de ha valaki úgy dönt, hogy ő a szlovák nyelv ismerete nélkül kíván boldogulni, és vállalja szabad állampolgári döntésének minden következményét, emellett betartja a törvényeket, és fizeti az adót, van-e joga a Čaplovič-féléknek együttérzésből legettólakózni őt? Ilyenkor hol vannak az egyéni jogok?”