„Magyar szempontból legfontosabb két ország most nyílik meg a legális munkavállalók számára. Szomszédaink politikusai és szakszervezetei persze nem a magyarok rohamaitól tartottak, már csak országunk mérete miatt sem: munkaerő-állományunk negyede sincs a lengyelnek.
Azt azonban talán ők sem tudták, hogy a magyar munkaerő igencsak rugalmatlanná vált az utóbbi időkben. Még országon belül sem mozdul könnyen, hiába volt - persze még a pénzügyi válság előtt - ipari munkaerőhiány a Dunántúlon, és masszív munkanélküliség hazánk déli és keleti felében.
A Nyugat persze más ügy, ott nem néhány tízszázaléknyi bérkülönbség a tét: szakmánként három-ötszörös adózás utáni jövedelemre tehet szert a magyar munkavállaló. Azt persze hamar megtanulja kint, hogy a gazdag országokban drágább az élet, de a bérnívóban így is hatalmas a különbség. Ez idáig viszont a magyarok nem nagyon igyekeztek vagy bírtak élni a brit, az ír, a svéd munkavállalási lehetőségekkel; mindenképpen jóval kevésbé, mint a baltiak, a lengyelek vagy a románok.
Mondhatnánk, hogy legalább nem következett be az »agyelszívás«, nem ürült ki az ország. Roppant nehéz persze megmondani, mi is volna a társadalmilag előnyös arány, hiszen a tömeges exodus nagy baj lenne, de az sem jó jel - az európai szintet meghaladó magyar munkanélküliségi arány mellett -, hogy a munkaerő-állományunk ennyire mozdulatlannak bizonyult.”