Amíg föl nem merült a cigánykérdés

„Ülünk a 770 lakosú, Miskolctól 75 kilométerre lévő, szlovák határ menti Hídvégardó Gedeon kúriájában. Körülöttünk a térség magyar és szlovákiai polgármesterei, jobb- és baloldaliak Szendrőről és Szepsiből, Tornanádaskáról és Bódvalenkéről, Komjátiból és Varbócról. Nem sírnak, tenni akarnak, ha hagyják őket. Utat, hidat, értelmes munkát és közmunkát, helyi oktatást találtak ki maguknak. Egymástól tanulják a cigány–magyar kulturális, gazdasági és szociális ütközések megoldását. Így Matusz Tamástól, Hídvégardó polgármesterétől, aki annak ellenére, hogy közel 20 százalék roma lakosa van a falunak, előállította a szinte teljes foglalkoztatottságot. Elment valamennyi környező városi, falusi munkahelyre, kezességet vállalt minden ardói lakosért: dolgozni fog, itt lesz minden reggel pontosan, jön a jövő héten is, nem fog eltűnni semmi, én, mi az egész közösség a garancia. A falu minden utcája tiszta, virágos – menjenek el, nézzék meg, nincs szebb vidék nála! A többiek is berendezkedtek az élésre, de még inkább a túlélésre.

A kormány, Budapest, magukra hagyta őket, községeiket és városaikat. Megfelezte a közmunkára fordítható központi pénzt, magát a foglalkoztatási időt. Felborította az alig élés, a nyomorúság kialakított egyensúlyát. Beletaszította e vidéket az egyensúlytalan, a percnyi bizonytalanságú, kiszámíthatatlan szörnyűségű világba. (Hídvégardó eddig húsz embert foglalkoztatott értelmes közmunkával, most kettőt, négy órában. Mi lesz a többiekkel? Megépíti talán Budapest a hidat a Bódván, hogy lehessen vinni Szlovákiába a bányából a követ, hogy megnyílhasson még három bánya? Nem. Szóba se állnak velük. Segély? Lopás?)”