Minden állam központosítani akar

„A rövid és a hosszú távú érdekek dilemmája jön újra elő, és mint mindig a magyar politikában, az előbbi nyer. Noha sokan, sokszor bizonyították, hogy az oktatási erőforrások növelése az egyik legjobban megtérülő befektetés.

(...) Nem feltétlenül azt tanítjuk, amire szükség van. Ma, ha zabhegyező szakot akar indítani egy egyetem, akkor a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) megvizsgálja, hogy a program szerint elég hegyesre tudják-e majd hegyezni a végzettek a zabot, vannak-e megfelelő zabhegyező professzorok satöbbi, de hogy kell-e az országnak diplomás zabhegyező, azt nem vizsgálja. Így állt elő, hogy ma több mint 560 szak van az alap- és mesterképzésben. Ráadásul azt is kell látni, hogy a diploma sem jelent befejezett tanulást. Ahogyan Ulrich Beck német társadalomkutató frappánsan megfogalmazta, a modern egyetemek pályaudvarok, ahonnét folyamatosan indulnak vonatok, csak nem tudjuk, hová. A végzett hallgatóknak olyan tudással kell rendelkezniük, hogy a keresletnek megfelelően tudjanak továbblépni. (...)

Ön szerint emeli egy oktatási rendszer színvonalát, ha központosítják azt?

Nőhet a színvonal, de romolhat is. Ez egy eszköz, amit lehet jól és rosszul is használni. Általában egyébként rosszul használják. Az a tapasztalat, hogy a nagy centralizált iskolarendszerek lassabbak, nem elég rugalmasak, kevésbé tudják kiszolgálni a különböző társadalmi igényeket, nagy a rezsijük, drága az adminisztrációjuk. Viszont a központosított rendszer könnyebben ellenőrizhető, irányítható. Bár az előző nyolc év után legitim és fontos szempont, de szerintem nem az ellenőrizhetőséget kellene struktúraszervező erőként előtérbe helyezni. Egyébként minden állam központosítani akar, ez rendszerfüggetlen, és nem a Fidesz találmánya. A központi közigazgatás mindig azt hiszi, hogy a problémák abból fakadnak, hogy a helyi kiskirályok ellenállnak a jó központi céloknak. Van persze erre példa, de leginkább a felelősség áthárításáról van szó ilyenkor. A különböző rendszereknek más-más a belső attitűdje, kultúrája, öntörvénye. Más módon viszonyul a feladathoz egy államigazgatási szereplő, mint az, aki közelebb van a problémához. Az előbbinek nem a megoldás az érdeke, hanem a »lepapírozás«. Nem a választó a főnöke, hanem az osztályvezető. Minél több emeletnyi az apparátus, annál inkább jelen van a konfliktuskerülés. Minél közelebb van a problémához a döntéssel felhatalmazott, annál inkább megjelenik a problémamegoldó, konfliktust is vállaló hozzáállás.”