„Kadhafi ezredes nem tartozik a világ azon vezetői közé, akik bármiféle együttérzést vagy szimpátiát váltanának ki az emberből. Nem kár érte. Még akkor sem, ha egyáltalán nem biztos, hogy megbuktatásával szebb jövő köszönt az olajban gazdag Líbiára. Az újabb katonai fellépés azonban kérdések sorát veti fel. Felmerül, hogy nem sérti-e a szuverenitás elvét a katonai beavatkozás. Vajon mit szólt volna Sarkozy, ha a Párizs külvárosaiban zajló összecsapásokat megelégelve az emberi jogok védelmében mondjuk algériai gépek jelentek volna meg a francia főváros fölött? Biztosan agressziót kiáltott volna.
S ha már a nemzetközi közösségnek elege lett a líbiai diktatúrából, s ilyen komoly lépésre szánta el magát, miért nézi közömbösen az emberi jogok lábbal tiprását a közeli Szaúd-Arábiában? Avagy miért nem küld katonákat a békés lakosság védelmére Bahreinbe, ahol szaúdi tankok támogatásával éppen a napokban verték le durván az ellenzék tüntetését? De az is furcsa, hogy Sarkozynek vagy Cameronnak miért csak most tűnt fel, hogy Kadhafi diktátor? Hiszen az ezredes nemrég még a sátrát is felverhette Párizsban, a brit olajvállalatok pedig ott tolongtak a líbiai befektetések körül. Kérdések sora tolul fel a beavatkozásnak megágyazó, Bengáziból küldött tudósítások kapcsán is.”