Orbán vallomása

„Hosszan és szó szerint idéztem Orbánt, mert rendkívül fontos, amit itt kimondott. Néhány hónappal ezelőtt még olyan bolondos javaslatok is elhangzottak a magyar nyilvánosságban, hogy állítsák vissza a királyságot. A fideszes alkotmányozás apologétái most arra hivatkozhatnak, hogy lám-lám, szóba se kerül a királyság, nem lesz kétkamarás parlament sem, marad a demokratikus államszerkezet. Ez a hivatkozás súlyosan félrevezető. A monarchiára visszatérve: történelemből azt tanultuk, hogy volt abszolút monarchia, meg alkotmányos monarchia. A kettő között az a különbség, hogy az előbbiben az uralkodó azt tesz, amit kedve tartja, míg az utóbbiban a hatalmát az alkotmány korlátozza. A demokratikus jogállamok alkotmányai éppen erről, a főhatalom korlátozásáról, a nagy hatalmú állammal szemben erőtlen polgár védelméről szólnak. A fenti szövegben viszont Orbán két alapvető állítást szegez szembe a demokratikus jogállamokban szokásos állásponttal. Az egyik: azt kifogásolja, hogy az ellenzék a fékek és ellensúlyok visszaszorításával kapcsolatban állandóan a hatalomról beszél, amit ő kommunista gondolati maradványnak nevez. Valójában a jogállamiságot védő ellenzék nem a kommunisták, hanem a demokraták módjára a hatalom korlátairól beszél, és Orbánnak éppen ez nem tetszik. Nem véletlenül, hiszen az alkotmánytervezet – mint erre korábban másokkal együtt én is felhívtam a figyelmet – radikálisan gyengíti a fékek és ellensúlyok rendszerét: megbénítja az alkotmánybíróságot, megszünteti az adatvédelmi biztos tisztségét, újra a kormány alá rendeli a bíróságokat, és a fideszes többség kezébe adja minden független közjogi intézmény vezetőjének több ciklusra szóló kiválasztását.

Orbán másik állítása azt mondja, hogy ha nem a hatalom korlátozásáról, akkor miről szóljon az alkotmány. A válasz: »a magyar élet keretei«, a »sajátos magyar minőség«, „a kulturális-természeti identitás«, »az élet minősége«, »mi lesz a gyermekeinkkel«. Vagyis az alkotmánynak Orbán szerint államilag kell megszabnia azt az értékrendet, világképet, amelynek magyar társadalomban érvényesülnie kellene. Előír egyfajta történetszemléletet, normává teszi a vallásosságot és devianciává a vallástalanságot, elvár egyfajta viszonyt a munkához, a párkapcsolatokhoz és a családhoz. Erről szól az alkotmány élére került »Nemzeti Hitvallás«, az Alapvetésnek nevezett rész és a jogokról és kötelességekről szóló »Szabadság és felelősség« című rész számos rendelkezése. Orbán tehát nem ismeri el a magyar társadalom értékbeli sokféleségét, hanem az alkotmányban államilag kívánja előírni, hogy mit gondoljunk a világról, miként éljünk, miért lelkesedjünk és mi miatt aggódjunk. Hétfői első, napirend előtti megszólalásában azt állította, hogy az alkotmánytervezetben szereplő értékrend mögött »a magyarok egyetértése« húzódik meg, amely a nemzeti konzultációban megmutatkozott. »Olyan összhang alakult ki a legfontosabb és alapvető ügyekben, ami a magyarságra korábban nemigen volt jellemző«. Ehhez csak megfelelően kellett feltenni a kérdőívben szereplő kérdéseket, és ami a még fontosabb: nem feltenni azokat a kérdéseket, amelyekben – mint számos közvéleménykutatásból tudjuk – mást gondol a társadalom jelentős része, olykor többsége, mint amit Orbán helyesnek tart és beleír az alkotmányba. Ezért mondhatja: »Sokkal több bennünk a közös, sokkal több köt össze bennünket, mint ami szétválaszt. Szembetűnő, hogy az elmúlt húsz év hányattatásai során letisztultak a mi közös értékeink, jól látszik, hogy mi magyarok meg akarunk végre állapodni, le akarunk horgonyozni saját közös értékeink mellett. Olyan igazi közösségben szeretnénk élni, amely egységesen és határozottan kiáll a közös értékeiért…« Ennek az országra ráerőltetni kívánt értékbeli homogenitásnak felel meg Orbán ábrázolásában az a politikai homogenitás is, amelyet a tavalyi választások második fordulója óta a választási eredményekből minden alkalommal levezet.”