„Emlékszem, mennyit vitatkoztunk, hogy miként is kellene kialakítani vendéglőinkben a nem dohányzók védelmét szolgáló külön helyiségeket. Az élelmes tulajdonosok függönnyel, szagelszívóval is próbálkoztak. Mára már az egészből csak apró táblácskák maradtak. De egyetlen éttermet sem zártak be az egyértelmű törvénysértés miatt. A minap egy ilyen dohányzást tiltó jelzés mellől akart átülni a tőlünk három méterre lévő füstös asztalhoz ebédlőtársam, mert a kávét csak a kedvenc szivarkájával szereti. Maga a felszolgáló parancsolta vissza, hogy nyugodtan szívja csak el ott, ahol ettünk. Az föl sem merült benne, hogy asztaltársam szándékát a velem szembeni figyelmesség diktálta…
És most megint együtt zokognak a nikotin rabjai és a kocsmárosok. Pedig mindannyian jobban jártunk volna, ha eddig nem nevetnek. Mert könnyen belátható, hogy a tiltás a nevelés legutolsó és bizonyosan legrosszabb eszköze. Semmit sem ér a játszóterekre elrendelt füstmentesség, ha az anyukák cigarettázva tologatják a babakocsit. Sutba a törvényhozói paragrafusokkal, ha a Tisztelt Ház dohányzásra kijelölt helyiségében kolbászt lehetne füstölni, az egészséges életről papoló orvos pedig alig várja, hogy az udvarra osonhasson a rendelési időből ellopott cigarettaszünetre. Mióta gombamód szaporodnak a közlekedési lámpák, egyre több embert gázolnak el a zebrán. Azokkal szemben tehát mit sem ér a gyalogosok biztonságát szavatoló csíkos terület, akik szemrebbenés nélkül robognak át minden tiltó jelzésen.”