„Sokszor reklámoztak élő tévéközvetítéseket azzal, hogy a nézők most aztán tényleg történelmet láthatnak, esetenként pedig ez nem is bizonyult hazugságnak. Olyan történelmi eseményt viszont még senki nem látott tévében, mint az utóbbi napok kairói eseményei. Egyfelől mert ez most itt minden bizonnyal tényleg történelem, másfelől pedig mert ilyen fontos eseményről még soha nem lehetett ilyen látványosan és lebilincselően tudósítani. (...)
Az utóbbi években csak rosszul és még rosszabbul közvetíthető történelmi események fordultak elő. A WTC lerombolása látványosnak látványos volt, viszont nem lehetett rá készülni, és mire felvonult a média, a tornyok már leomlottak. Bagdad bombázásából nem látszott semmi rendesen, a CNN szempontjából az éjszakában elsuhanó rakéták fénye teljesen használhatatlan. Szaddam szobrának ledöntése, majd a fejének gyepálása vacak papucsokkal meg inkább szánalmas volt, mint felemelő. A történelmi események szinte mindig vagy túl véresek, vagy unalmasak. Vagy érthetetlenek az egyszerű tévénézők számára, vagy még az elvileg jó féllel is lehetetlen szimpatizálni. Vagy túl sötét van, vagy homokvihar, vagy túl sok helyen történik túl sok minden, vagy egyszerűen technikailag megoldhatatlan a közvetítés.
A kairói Tahrír téren viszont minden összejött, ráadásul muszáj észrevenni, hogy az egész forradalom egy tökéletes stadionban zajlik. Aki szokott sporteseményeket nézni, annak nyilván ismerős az egész felállás. Lent a pályán megy a meccs, a pont jó helyen lévő két luxushotelből – egy Hilton és egy Intercontinental – pedig tökéletesen lehet közvetíteni az eseményeket. A kamerák mindent vesznek, a riporterek és az egymást váltó szakkommentátorok pedig készségesen elmagyarázzák a részleteket, és egyben folyamatosan latolgatják az esélyeket.”
