„Popzenét játszani, együttest alapítani, lemezt kiadni, turnézni, megpróbálni eljutni legalább valami minimális közönséghez – kemény munka. Magyarországon meg pláne, így nem csoda, hogy a magyar popzene mindig akkor teljesített a legjobban, amikor az éppen követett nemzetközi trend a lehető legkevésbé volt bonyolult. (...) Magyar szempontból szerencsésen az utóbbi két-három évben úgy alakult a helyzet, hogy nagyon erős lett egy, a szegényes kelet-európai viszonyoknak kedvező popzenei trend, a hol zajos, hol szöszmötölős, stúdiók helyett hálószobákban, sokszor csak egyszemélyes produkciók által készített lo-fi popzene.
A popzenének egyébként sem tesz feltétlenül jót a hangszeres virtuozitás, itt azonban a bájos ügyetlenkedés, a torz gerjedés maga is eszköze a művésznek. Hangulatot teremt, sérült elcseszettségével pedig garantálja azt a tinédzser-hangulatot, amire a She Loves You-tól a Ramones együttesig minden tisztességes popprodukció törekedett. Nem baj, ha a gitár alól nem hallatszik ki az ének, nem baj, ha az angol nyelvű ének béna, nem baj, ha a felvételbe beszűrődik az autóriasztó. Csak egy meggyőző dallamnak vagy ritmusnak kell lennie valahol eltemetve a düledező hangok alatt.
Ilyet alkotni egyáltalán nem könnyű, ám még mindig sokkal egyszerűbb, mint amilyen tíz éve volt összerakni egy együttest, és megpróbálni azzal eljutni valahova. Egyrészt mert nem is kell együttest összerakni, a technikai fejlődésnek hála egy számítógéppel és néhány hangszerrel felszerelt hálószobában egyetlen ember is elegendő a megálmodott dal rögzítéséhez. Másrészt pedig mert a terjesztés és népszerűsítés is annyira leegyszerűsödött az internetnek köszönhetően, hogy a lemezkiadókat és a médiát még Fluor Tominál is jobban ki lehet kerülni. Harmadrészt pedig mert ma már nem elvárás a nagylemez – néhány jó számot pedig sokkal egyszerűbb összehozni, mint egy 50 perces anyagot.”