Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
A bíróság ítélete a tabuk ledöntését, a konvenciók megsértését, a többség kigúnyolását tiltja meg, az uralkodó kultúra nevében.
„Először is az érvelés túloz. Összekeveri a tartós, nem kikerülhető, fenyegető zaklatást és háborgatást a pillanatnyi, könnyen megszüntethető kellemetlenséggel (Joel Feinberg: Társadalomfilozófia). A jog ősi elve, hogy a kár több, mint szúnyogcsípés.
Másodszor, a zaklatás és háborgatás azért fenyegető, mert akihez közvetlenül intézik a szavakat, telefonon vagy szemtől szembe, nem kerülheti ki az inzultust. A mocskos szavak hallgatósága viszont a rádióban vagy a tévében nem fogoly közönség. Ellenkezőleg, rengetegen örülnek az ilyen műsornak.
Harmadszor, a rádióhallgatók elsöprő többségét feltehetőleg irritálja a nyakló nélküli trágárkodás. A rádióállomások versenye erősen leszűkíti a kifejezetten erre utazó műsorok hallgatóságát. Ezzel a reklám célközönsége, s így a bevétel erősen leszűkül. Végül már csak azok sugároznak majd ilyesmit, akik megelégednek az ilyen rétegműsorok kicsiny piacával.
Negyedszer, a hatóságok képtelenek tudomásul venni, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, ahogy ők. Ez nemcsak a Harlem etnikumának a szókincse, de tetszik vagy sem, az értelmiségi középosztály egy részének is, köztük a Harvard dumaszínházba járó hallgatóinak is. Örülünk neki, vagy sem, ma már nem csupán a zsebkendő, de a szarság is a mindennapi társalgás része (Harry Frankfurt: Bullshit).”