„– Melyek programja sarokpontjai?
– A magyar művészetre szeretnék építeni. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a Műcsarnokban a korábbinál hangsúlyosabban lesz jelen a hazai művészet, másrészt – s ez talán még fontosabb – a terveim szerint sokkal több jelentős külföldi kiállítási lehetőséghez jutnak a magyar művészek. Fontosnak tartom azt is, hogy a nemzetközi kortárs művészeti szcéna legnagyobb hatású teljesítményei időről időre megjelenhessenek Budapesten. Nyitottabb és átláthatóbb működést tervezek a jelenleginél.
– Az az elképzelés, hogy a hangsúlyt a kortárs magyar művészetre helyezné az intézményben, a művésztársadalomban nyilván osztatlan elismerést arat majd, de hogyan fogják a kortárs iránt teljesen érzéketlen magyar közönséget rávenni, hogy megváltozzék az attitűdje? Van erre stratégia?
– Van. Őszintén szólva nem kell a spanyolviaszt feltalálni: ami Bécsben, Frankfurtban vagy Bázelben működik, annak szerintem nálunk is működnie kell. Nem hiszem, hogy a magyar közönség lenne a hibás a nagyfokú érdektelenségben. Új irányt kell szabni a kommunikációnak, új csatornákat bevonni, de a legfontosabb persze az, hogy olyan kiállításokat kell rendezni, amelyeket lehet és érdemes promotálni. Abszurdnak tartom, hogy sokan, akik Magyarországról rendszeresen járnak például a bécsi Kunsthalle tárlataira, a Műcsarnok iránt nem mutatnak érdeklődést. A siker természetesen itt is elsősorban nem egy-egy jó ötleten múlik, s nem is valamiféle külső adottságon, hanem a kitartó, tisztességes munkán. Ez az én felelősségem. Bizakodó vagyok, mert úgy látom, kitűnő emberekkel fogok együtt dolgozni.”