„Hellerék”, a korpa, meg a disznóól

„A filozófusok, a szellem emberei beszorultak egy rossz szerepkörbe, miután évekkel ezelőtt kihasználták azokat a lehetőségeket, amiket az akkori politikai elit kínált fel nekik (Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani). Mert a pályázati rendszer - akárcsak a pártfinanszírozás vagy az ügynökkérdés – jelenlegi formájában hatalmas teherként, sötét árnyat vetve nehezül a közéletre, s az érintett szereplők bármikor – kiéleződött politikai helyzetekben, kormányváltás után stb. – számíthatnak arra, hogy fenyegetésként, büntetésként megvádolják, megzsarolják, befeketítik, egzisztenciálisan ellehetetlenítik őket. Előkerülhet  egy dosszié, egy régi szerződés, egy tárgyalási jegyzőkönyv…

A húsz éves tapasztalat igazolja, a mindenkori hatalom él is ezekkel a lehetőségekkel, hogy ily módon megrendszabályozza, sakkban tartsa, hallgatásra ítélje, visszavonulásra késztesse a másik oldalt. Keller, Papcsák, Budai neve sokak előtt ismert, a mindenkori kormányzat az elsők között nevez ki elszámoltatási biztosokat, akiknek az a feladata, hogy vadászkopó módjára derítsék fel az előző kormány gyanús ügyeit. S ügyek voltak, vannak, lesznek! Minden kormányzati ciklusban százával kerülnek elő azokat a dokumentumok, amelyekben miniszterelnökök, miniszterek, pártvezetők, holdudvarok gyanús ügyei szerepelnek, amelyeket aztán – Damoklész kardjaként – hetekig-hónapokig (nagyvadaknál évekig) szerepeltetnek a médiában, hogy aztán – néhány kivételtől eltekintve – ezek a botrányok eltűnjenek a címoldalakról, majd a hírek közül is.

Bevett módszer, hogy feltálalják, de nem eszik forrón a kását. S alighanem ilyen forró kása most a »Hellerék« ügye is, amely – a személyi vonatkozásokon túl – a pályázati rendszer hazug és álságos voltából ered, amelyet bárhol, kormányzati vagy önkormányzati szinten (honvédségi beszerzések, esztergomi mutyik, BKV, MVM, sárazsadányi szőlők stb) megkaparnak, azonnal bűzleni kezd. A pénzeket mint tudvalevő,  pályázatok jelentős részében nem átlátható módon, konszenzus elven, valódi érdemek és fontossági sorrendek alapján osztják el, hanem többnyire politikai szempontok, érdekszövetségek, személyi összefonódások stb. alapján. Ahogy a kinevezések, kitüntetések, díjazások ügyében, úgy a pályázatok esetében is felülről, politikavezérelten – kormányzati, intézményi szinten – bele-belenyúlnak a végeredménybe. Ez a bratyizós-mutyizós, kiosztó-kirovó rendszer az elmúlt húsz év egyik legnagyobb átka, s ügyek százait, ezreit dobta felszínre a jobb- és baloldalon, amelyeket aztán egyfajta titkos megegyezés alapján sikerült többnyire elmismásolni, szőnyeg alá seperni, ám ezek csontvázként továbbra is ott vannak a szekrényben, ahonnan bármikor elővehetők.”