„Érdekes mindemellett, hogy az új törvény más elemeiről kevés szó esik: például arról, hogy végre kötelező lesz eredeti nyelven, felirattal adni főműsoridős filmeket; hogy a kereszttulajdonlási vagy termék-elhelyezési viszonyokat meglehetősen szabadelvűen szabályozza, vagy hogy megteremti a közszolgálati média Országgyűlés aktuális döntéseitől független finanszírozását (a 2011-re megállapított 64 milliárd forintos közszolgálati hozzájárulást ezentúl minden évben az aktuális inflációval korrigálni). Sőt, az is minimális figyelmet kapott, hogy az egyes érintett szektorok vitarendező fórumaival a hatóság társszabályozási megállapodást köthet, meghatározott hatósági hatáskörbe tartozó ügyek megosztott ellátására. Pedig egy ilyen gesztus nem a diktatúrák alapvető jellegzetessége.
De hogy a mi kiegyensúlyozottságunkon se essen csorba, a végén ejtsünk szót egy hibáról is: a hatálybalépésről. Mert bár a leginkább vitatott pontokkal kapcsolatos rendelkezések (emberi méltóság, tájékoztatás, magánszféra, stb.) csak július 1. után lépnek hatályba, az valóban alkotmányellenesnek bizonyulhat, hogy egy ilyen átfogó törvény kihirdetése (2010. december 31.) és általános hatálybalépése (2011. január 1.) között alig 1 nap telt el.
Igen, a kormány számára az egész a legrosszabbkor jött: soros EU-elnökségünk kezdetén nem a meghatározott prioritásoktól, hanem attól hangos egész Európa, hogy »büdösek vagyunk«. Azonban a hecckampányt érdemes tágabb összefüggésekben is látni: várható volt, hogy a számos részérdeket sértő kormányzati döntések - banki, energetikai, telekommunikációs, kiskereskedelmi különadó, magán-nyugdíjpénztárak, stb. - egyszer elérnek egy olyan kritikus szintet, amikor »borul a bili«. És hát valljuk be: a bankok vagy a diverzifikált nyugdíjportfóliók védelme kevésbé eladható üzenet, mint az, hogy »megszűnik a sajtószabadság«. Ezért volt felesleges bevállalni sok olyan harcot, ami keveset hozott a konyhára, de gyengítette a kormánypártok immunrendszerét: pl. az Alkotmánybíróság hatáskörszűkítését, a köztársasági elnök-választást vagy a Költségvetési Tanács megszüntetését. Mert bár fenti csaták közül voltak olyanok, amelyek megérték, vagy amelyek elkerülhetetlenek voltak (pl. a hiánycél-tartás miatt), a hobbiérdeklődő számára az összes beletuszkolható egy egységes értelmezési keretbe: Magyarország lábszagú és provinciális. Pedig nem az. Csakhogy nem elég tisztességesnek lenni ugye - annak is kell látszani.”
