„Az euró ugyanakkor természeténél fogva lehetetlenné teszi a nemzeti valuták leértékelését. Vagyis, ha baj van, a nemzeti kormányok kénytelenek valódi takarékossági intézkedéseket bevezetni, amelyek mindig igen népszerűtlenek (valószínűleg leginkább ezért is nem igyekszik az Orbán-kormány minden áron az euróövezetbe, Matolcsy György korábbi optimizmusa dacára). Ezek nélkül viszont a rendszer többi tagjának kell helytállni a tartozásért, akárhonnan származzék is. Épp ennek elkerülésére szolgálnak az államadósságot és a költségvetési hiányt maximáló maastrichti kritériumok.
A meghatározásukban részt vevő szakemberek és politikusok azonban nem számoltak azzal, hogy ezek a feltételek nem garantálják, hogy a valutaunióba csak összehasonlítható gazdasági teljesítményű, stabilitású és gazdaságpolitikai felfogású országok lépnek be, és rövid távon nem lesz szükség a központi banknál komolyabb koordinációra. Úgy gondolták, hogy a normális, józan fiskális politika például tagállami szinten garantált. Ez hiba volt: a görög csalásokat, az ír válságot és a mindezt tetéző spanyol és portugál helyzetet azonban külön-külön még így is lehetett volna kezelni. Együtt azonban igen nehéz lenne. (...)
A magyar vezetésnek nem újabb csodarecepteket kell kitalálnia, csodák ugyanis nincsenek. Ehelyett egyértelmű választást kell kínálni mindenkinek: élvezi az euró nyújtotta még alacsonyabb költségeket, nagyobb biztonságot, és vállalja az ehhez szükséges fegyelmet, vagy a maga útját járja. Kérdés, van-e ehhez a magyar EU-elnökségben elég bölcsesség, elszántság és elég hitelesség. Néhány tagállam kizárása az euróövezetből még nem a világ vége, a potyautas-államok mentalitásának eltűrése viszont igen, mert a gazdaság egyik legfontosabb tényezőjét, a bizalmat számolja fel.”