„A gyűlöletbeszéd kérdése fontos ügy. Látjuk, hogy a büntetőjogi jogértelmezés nem képes visszaszorítani a gyűlölködő hangokat, amelyek az egyes társadalmi közösségeket támadják. Legalább a médiaszabályozás eszközeivel meg kell próbálnunk kezelni e problémát is. Az ön által idézett – és elparentált – szöveg szinte szó szerint megtalálható a mostanáig hatályos médiatörvényben is, ez lesz ezentúl alkalmazható a sajtóra is.
Nyilvánvaló, hogy a Médiatanácsnak ezt és valamennyi más szabályt is a sajtószabadság értékét figyelembe véve kell alkalmaznia. A jogalkalmazás kellő önkorlátozását, és így a szabályok pontos jelentését az elmúlt húsz év hatósági, bírósági és alkotmánybírósági gyakorlata, tapasztalata meglehetős pontossággal határozza meg, és vetíti előre.
A törvény tárgyi hatálya – titokban azt reméltem, ezt már nyári vitáink tisztázták – nem terjed ki a blogokra, és általában az internetes tartalmak egészére. A sajtó pedig azért szerepel mindössze két helyen a most elfogadott új törvényben (a bejelentési eljárásban és a szankciók között), mert mindössze e szabályok vonatkoznak rá. Megalapozatlan tehát azon aggály, hogy a törvényben »gumiszabályok vannak«, éppen ellenkezőleg, valamennyi szabálya pontosan körülírt, és az érintett szabályozotti kör beazonosítható.
A média- és hírközlési biztos intézményét én fontosnak tartom. Nincsen szó holmi rossz emlékű, feljelentgetős házmesterrel való hasonlatosságról. A biztos a média és annak közönsége közti mediátor, aki akkor jár el, ha jogsértés ugyan nem történik, de a közönség valamely tagja mégis panaszt tesz egy adott médiummal szemben. A média ugyanis nem csupán jól jövedelmező üzleti vállalkozás, hanem a közösség szolgálatát, kiszolgálását is végzi. Ennek következtében meg kell teremteni az egyes polgárok lehetőségét arra, hogy ne pusztán jogsértésre hivatkozással fordulhassanak a hatósághoz. Ugyanakkor a médiabiztos semmiféle kötelező erejű döntést nem hozhat.”
