Provokáció a Nemzetiben

„Alföldi gesztusa problémamentes, ha történetesen a Víget vagy a Madáchot, és nem a Nemzeti Színházat igazgatja. Csakhogy a szociálliberális kormány jóvoltából ezt teheti. A kiváló tehetségű színész-rendező pedig sok minden iránt érzékeny művész - aminek manifesztuma megannyi kiemelkedő alakítás és előadás - , csak a »sok minden« között épp a nemzeti ügyek hangsúlytalanok vagy egyenesen súlytalanok. Talán nem véletlenül.

Alföldi annak az individualista világnak a befolyása alatt áll, amely a nemzetre nem erőforrásként, csak veszélyforrásként tekint. Ez a kör tagadja, hogy a lelkében, identitásában egységes, történelmében, kultúrájában és céljaiban azonosítható közösség többre képes, mint ha tagjai egyéni utakon járnának. Az összegződő pozitív energiákat elvitatja, miközben a túlhajló, negatív hatásokkal riogat. Így aztán kifejezetten gyengíteni törekszik a közösségnek ezt a formáját. Többek között úgy is, hogy leértékeli a nemzeti intézményeket.

Aki a Nemzeti Színházra mint a nemzet egyik otthonára tekint, az a Román Kulturális Intézet vezetőjét bizonyosan figyelmezteti Trianon magyar olvasatára, és megkéri, hogy ünnepének keressen másik magyarországi helyszínt. (És nincs botrány.) Ellenben aki a Nemzeti Színházat szimbolikájában, küldetésében nem különbözteti meg a többi játszó tértől, az az éppen aktuális botrányt sem román provokációként vagy a magyar színházigazgató hibájaként éli meg, hanem provinciális magyarkodásként. És máris pulpitusról tanárkodik, oktat az örökös igazodási vágytól fűtöttek, az »européerek« önfeladó, értékeinket negligáló érvrendszerével, hogy mennyire mucsaiak vagyunk.

Alföldi, nem lévén a helyén, rosszul döntött. Méltányolni kellene jó szándékát. Hogy visszavonta döntését, jelzi, nem csupán elfogadta a kritikát, de annak indokát is megértette.”