„A rendszerváltás idején az első világháborús trianoni határok felbomlottak, önálló államok alakultak, részben a volt történelmi Magyarország területeiből, de bennünket senki sem kérdezett meg, hogy a status quo felbomlásával nekünk járna-e valami. Ha más nem, hogy a határon túli magyarok megkaphassák az autonómiát. Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a túlélésre berendezkedett ország olyan, amilyen. Mert mi ki tudjuk termelni a kurucainkat, de a labancainkat is. Rendelkeztünk nyilasokkal, de zsidómentő, háborúellenes horthysta tisztekkel, polgárokkal is. Aztán volt nekünk jócskán kommunista, bolsevista elveket valló vérbíránk, ávósunk, országunkat kifosztó, függetlenségünket áruba bocsátó, áruló magyarunk, míg velük szemben ott voltak azok a milliók, akik passzív rezisztenciájukkal, akár nyíltan is elutasították a Rákosi- és Kádár-rendszert.
De voltak forradalmáraink, akik 1956. november 4. után ismételten szembeszálltak a sokszoros túlerővel rendelkező szovjet csapatokkal. A világon elsőként mi ütöttünk rést a kommunizmus világrendszerén, a hős szovjet katona mítosza nálunk foszlott először szét. Hősök és hóhérok, kollaboránsok és áldozatok, jók és rosszak, középszerűek és nagyszerűek, sokan átlagosak, nos ezekből tevődünk össze mi, magyarok. És milliók – még mindig mi –, a jelenlegi többség, akik végre rendet, morális tartást, demokráciát, a tettekkel arányosan következményekkel járó Magyarországot, társadalmi békét, a közjó kormányzati képviseletét akarnak. Ha ez megvalósulni látszik, akkor talán volt miért harcolniuk, meghalniuk az ötvenhatos forradalmároknak.”