„Kényszerpálya – bizonyára ez lenne a legtöbb politikával foglalkozó véleménye arra a kérdésre, hogy miért nem választott ebben a helyzetben más utat Lázár. Tényleg nem tudom, hogy mennyi hátránya származik (egyáltalán származik-e) a jövőben párton belül és különösen azon kívül a mostani szerepléséből, az viszont kétségtelen, hogy a magyar közvélemény figyelő szemei előtt nagyon erős vonalakat használva rajzolt rá eddigi portréjára. A Fidesz frakcióvezetője ma bizonyára azt gondolja, hogy jól jött ki az eseményekből, sikerrel menedzselte az ügyet, megoldotta a rá bízott feladatot, s ha a mostani politikai viszonyokat figyeljük, akkor kétségtelenül igaza is van. Ma nyert ügye van.
Kényszerpálya – akár ezt a szót is használhatta volna Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, s gyakran erre hivatkozva támogatták őt a szocialisták is tűzön-vízen át. Nem akarom párhuzamba állítani a két eseményt, hiszen tartalmilag nagyon más minőségekről van szó: lényegben, hatásban és következményekben egyaránt. Mégis, fontos emlékezni arra, hogy 2006. október 6-án, amikor a magyar parlament kormánypárti többsége egy emberként bizalmat szavazott a kormányfőnek, az elemzések többsége Gyurcsány Ferenc és az MSZP sikeréről szólt. Pár év múlva azonban minden megváltozott: a volt kormányfő 2009-ben, a kormány éléről távozva akár már bánhatta is volna, hogy Őszöd után nem mondott le, és nem lett a baloldal hőse; aki példamutató lépése után talán arra sem lett volna esélytelen, hogy egyszer dicsőségesen térjen vissza a párt és az ország élére. De még jobban bánhatták azon párttársai, párton belüli riválisai, akik 2009 után már nyíltan is az antigyurcsányizmus képviselői lettek, de ott és akkor látványosan kiálltak mellette, ország-világ előtt deklarálva, hogy számukra az őszödi beszéd nem skandalum.
Aznap ők nyertek, ma mégis azt gondoljuk, hogy mindannyian eljátszották az esélyt.”