„Hol az igazság a Heti Válasz által betámadott és Gyurcsány Ferenc által bevédett Paul Lendvai ügyében? Melyik része? - kérdezne vissza Riddick. A Vin Diesel által életre keltett, flegmán menő szociopata ezt a kérdést dobta fel a Pitch Black fináléja táján. Persze tőle nem az igazság, hanem a fénygyűlölő, húsevő szárnyas ragadozók elől menekülő túlélők egyikének hollétét tudakolták. De a "válaszkérdés" ugyanaz lehet. Melyik része az igazságnak? Ugyanis annak testét éppúgy darabokra szaggatták és különböző irányba vitték a szekértáboros ragadozók, mint a Cole Hauser alakította zsaruét. A teljes igazság mint komplett cucc alig valakinek kell. A legtöbben csak azon cafatára tartanak igényt, amely az ő szájízüknek megfelel. Igen, nagyon helyes a múltfeltárás. A Heti Válasz leközölte a dokumentumokat, amennyiben kóser az eredetük, jól tette. Ne hagyják abba, folytassák. Túrjanak le a közszereplő célszemély diktatúrabeli viselt dolgainak mélyére. Ne álljunk meg félúton, kollaboráns kotródjon! További feldolgozásra ajánljuk Schmitt Pál (a kádárizmusban Népstadion-főigazgató, OTSH-alelnök, MOB-főtitkár), Martonyi János (az átkosban a Magyar Népköztársaság brüsszeli kereskedelmi missziójában dolgozik, majd a ’80-as években minisztériumi főosztályvezető, a Németh-kormány privatizációs biztosa), Kondor Katalin (a pártállami televízió Hét c. politikai magazinműsorának szerkesztő-riportere) kollaboránsi munkásságát is.
Félreértés (és a perek) elkerülése végett: nem azt állítjuk, hogy a fenti három illető ügynök lenne. Ahogy a Heti Válasz sem erről írt Lendvaival kapcsolatban. Ugyan a három jobbos-narancsos popikon egyikénél, meg a másiknál is alaposnak tűnt egykor a gyanú, de ezt most hagyjuk. Engedjük meg nagylelkűen, hogy egyikük sem volt jegyzett, beszervezett tégla. De mindhárman kiszolgálták a rendszert. Aki az Országos Testnevelési és Sporthivatal alelnöke, minisztériumi főember vagy Hajdú János főszerkesztő elvtárs keze alatt sztárriporter volt, annak szolgálni kellett a hatalmat. Mert az nem volt annyira hülye, hogy renitens rebelliseket ültessen ilyen posztokra. Manapság gyakori népmesei elem a későkádári technokrácia és/vagy állampárti privatizáció rendszerváltás után jobb- vagy baloldalra (van, hogy egymás után mind a kettőhöz) igazolt, dörzsölt csinovnyikjainál önmaguk orális kielégítése. Hogy, óhhhh, igeeen, ők aztán odacsaptak a párttitkár asztalára, keményen megmondták. Akkor is, ha ők voltak a párttitkárok. Legfeljebb a saját asztalukat csapkodták, önmaguknak mondták meg keményen. Nehogy elhiggyük már. Aki tényleg frankón beszólt a hatalomnak, azt először figyelmeztették, másodszor pedig kibaszták a picsába, mint macskát szarni. Kollaborált a fenti trió, és ugyan másképp, de kollaborált Lendvai is.”