Hazugságaink végterméke

„Bár a korunk elanyagiasodott világában szétfoszló emberi szellem ezzel a gondolattal már nemigen tud mit kezdeni, a létezés valójában szimbólumok és metaforák bonyolult szövedékeként is megmutatja magát nekünk. A világ tehát egy folyamatos Jelenések könyve lehetne az ember számára, az »írás a falon« tehát mindig kibetűzhető volna, ha… Ha tudnánk olvasni! De nem tudunk!

Szemben az úgynevezett primitív népekkel, amelyeket a nyugati ember mérhetetlen fölénnyel tekint állatoknak. Mert a nyugati ember nem állat. Annál sokkal rosszabb. Az állat ugyanis, bár a racionális verbalitás szintjén nincs tudása arról, hogy miért is nem szabad olyan dolgot tennie, ami veszélyezteti önmagának és fajának létét, de ösztönösen tartózkodik ettől. Nem így az ember, pontosabban a civilizált fehér ember. Noha tudja, hogy amit tesz, az saját létének folyamatos veszélyeztetése, mégis perverz indulattal veri szét saját külső és belső természetét, gazdasági növekedésnek, haladásnak, fejlődésnek, demokráciának, piacgazdaságnak elnevezve mindezt a cinikus, önpusztító ámokfutást. Egy közép-európai számára a vörösiszap szókapcsolatnak különös csengése lehetne, ha volna füle hozzá, de már az sincs neki. Érthetne talán abból is, hogy a vörösiszappal elöntött vidék a légi felvételeken, mint egy iszonyú gigantikus vértócsa terül szét az idilli tájon. Mit is kellene végiggondolnunk, ha egyáltalán még van bármilyen elképzelésünk arról, hogy esetleg túl akarjuk élni mindazt az iszonyatot, amit ez a globális »szép új világ« tartogat számunkra?”