„Új-Zélandtól Lengyelországig húzódik az a kacskaringós tengely (az milyen?), amely a vicceskedés, társadalmi önparódia és gunyoros nyilvánosság mentén jött létre. Merthogy humorról és gúnyról egyaránt szó van, az biztos. Ahogy a kifacsart mondás tartja, minden viccnek van tréfaalapja. Vagy is igazságalapja.
Kétségtelen, hogy nem kevés embert lehet megszólítani ma Magyarországon úgy, ha azt sugalljuk, hogy a politikusok hülyék, hogy hülyék a politikusok. Mert azok csak lopnak, csalnak, hazudnak. Az összes. Mert ezeknek ilyen a fajtájuk. Ez egy rendkívül jó kommunikációs stratégia eredménye, amely nagyon egyszerűen azért jött létre, hogy az egyes pártok személyes és képviseleti felelősségét elkenje, mint a pelenka tartalmát a kisbaba. Ezzel úgy igazán nem lehet mit kezdeni, mármint azzal, hogy azt állítjuk, minden politikus hülye, mert ezt már lemondó emberek tartják fenn maguknak, akiket meggyőzni valamiről olyan, mint egy vödör forró vízzel felolvasztani a befagyott Balatont. Lemondók ezek az emberek, mert elhitették velük, hogy ez itt már úgysem lesz jobb. Aztán, ha mégis jobb lesz, akkor sem arra figyelnek, hogy jobb lett, hanem hogy már megint a másiknak jobb. És ők előszeretettel állnak egy olyan alakulat mögé, amely az egész magyar politikai rendszert szemberöhögi, kifigurázza. Viszont ez még nem probléma. Nevetni mindenki szeret.
A probléma akkor kezdődik, amikor az ilyen pártok képviselői, polgármesterjelöltjei bekerülnek a székekbe, és szembekerülnek azzal, hogy sem örök életet, sem ingyensört, sem hegyet, sem kisebb Magyarországot nem tudnak adni, nem tudnak csinálni. És ilyenkor ütközik ki, hogy nincsenek felkészülve egy város, ne adj’ isten, egy egész ország irányítására. Figyelmeztető jelként kellene tehát felfogni az ilyen jelenségeket, még mielőtt nagyobb galiba keletkezik, hiszen ha ekkora foganatja van a társadalomkritikának, amely viccesen ugyan, de mégis felhívja a gondokra a figyelmet, akkor ott valahol valóban baj lehet.”