A demokráciából az autokráciába

„Orbán nem beszél a levegőbe – bár nem mindig tudja –, nagyon is érti, amit mond. A forradalom: maga a jogsértés. A forradalmár »a nép«, »az igazság«, »a nemzet egységes akarata« stb. nevében félresöpri az idejétmúlt, rossz törvényeket. Ezt mondja: »Mi nem ismerünk többé semmiféle cenzort, föl, egyenesen a nyomdába!« Ám nemcsak a forradalmár beszél így. »Választanom kellett Nemzetünk és az alkotmány, az Igazság és a jog, az Élet és a törvény között. Nemzetünket, az Igazságot és az Életet választottam!« Bocs: ez Szálasi 1944. október 15-i hadparancsából való (ő is vonzódott a nagybetűkhöz). (...)

A mai magyar közjogi, illetve uralmi viszonyok jellemzésére valóban alkalmas a kora császárkori Róma képlete: a principátus rendszere. Amelyben formálisan léteztek ugyan a köztársaság intézményei, ám ezek csak kiüresedett díszletek voltak, alig takarták el a korlátlan egyeduralom építményét. Minden főhivatalt egy és ugyanaz a személy töltött be, aki consul, praetor, censor, néptribunus, pontifex maximus, imperátor stb. volt, de princepsként uralta a szenátust is. De jure respublica, de facto monarchia – ahogy iskolai történelemórákról emlékezhetünk. Persze van különbség: Orbán nem személyesen tölti be az összes pozíciót, csak közvetve, a kegyencei által. Ám a lényeg ugyanaz: a demokratikus paraván mögött munkáló autokratikus hatalom. (...)

2009. március 15-én pedig ezt mondta [Orbán]: »Az emberek megfélemlítése, a független intézmények lábhoz hajlítása, az igazságszolgáltatás szétzilálása… hamisítások és hazugságok, központi diktátumok.« Szó szerint…”