„A telefonban, egy nagyon szép jelzős szerkezetbe csomagolva azt mondta nekem, hogy az ön házi koncertjei tulajdonképpen kimerítik a koldulás fogalmát.
– A rendszerváltozáskor a filharmónia összes szólistáját elbocsátották, én voltam az egyik. A többieknek volt máshol tanári állása, ezért nem kerültek akkora bajba egzisztenciálisan. Gyorsan ki kellett találnom valamit, mert még tíz évem volt hátra a nyugdíjig, és a továbbra is állami pénzen működő koncertszervezésnek sehogy sem akaródzott engem is meghívni. Ebben, mondjuk, az is szerepet játszhatott, hogy kirúgásom után a filharmónia Munkásőrséghez hasonló megszüntetését szorgalmaztam. Mivel komolyan fenyegetett a hajléktalanság réme, arra gondoltam, hogy utcazenész leszek, csak hát egy zongorát nem lehet levinni az aluljáróba. A másik megoldást választottam: fölhívtam az embereket a lakásomra. A hangversenyéletből kiszorultam, ezért nem a folyó túlzsúfolt torkolatánál álltam neki aranyat mosni, hanem kerestem egy elhagyatott szakaszt, ahol kétségtelenül kevesebb unciát lehet összegyűjteni, viszont békén hagyják az embert, és még a zenei kultúráért is tehet valamit. (...)
Mennyi a nyugdíja?
– Nyolcvanháromezer forint.
Erre mondják, hogy így becsüli meg Magyarország a művészeit?
– Ó, engem ne becsüljön meg Magyarország.
Miért ne? Talán nem tartja magát magyar művésznek?
– Dehogynem, csak ez nálam nem pénzbeli igényekben fejeződik ki. Szerintem mindenki éljen meg abból a pénzből, amit megkeres azoktól a fogyasztóktól, hallgatóktól, nézőktől, akiket meg tud szólítani. Minden művésznek ezt ajánlanám. Gazdálkodjanak annyi pénzből, amennyi a jegyek árából bejött, mínusz a költségek. Tudja, hogy mi lenne itt egy tisztességes piaci versenyhelyzetben, állami infúzió nélkül? Katasztrófa. Az opera úgy, ahogy van, megszűnne egy szempillantás alatt, de a legtöbb jól tartott művész is más életszínvonalon lenne kénytelen élni.”