„»Lesz-e a bolsevista kutyából demokratikus szalonna?« Ezt a kérdést tette föl Tamás Gáspár Miklós 1988-ban. Lesz-e a bolsevista kutyából orbánista szalonna? Így módosult a kérdés az évek során. A válasz: de mennyire! Mi több, ez napjaink kedvenc szalonnája. Heves történelmi megbékélés tanúi vagyunk. A megbékélés kétféleképpen jöhet létre. A történelem elhallgatása és eltorzítása, avagy a történelemmel való katartikus szembenézés által. A Fidesz az egyik tenyerén az ’56-ban halálra ítélt Wittner Máriát hordozza, aki a hóhérok képviselőjének tekint mindenkit, akinek bármilyen köze volt a megtorlásokat irányító párthoz.
A Fidesz másik tenyerén Pozsgay Imre ül, aki az akasztások évadán kvázi náci ellenforradalomnak minősítette ’56-ot, s ahogy a rákosisták a nyilasoktól tanulták, a magyarosítás előtti név felidézésével hajította ki a magyarságból »Mindszenty-Pehm Józsefet«. Nagy Imréről pedig úgy vélekedett, hogy »szellemi képességeit ugyan csak egy adó-végrehajtói karrierhez szabták, de jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban«. (Petőfi Népe, 1957. február 15.)
Pozsgay véleménye az idők során változott. 1989 őszén már máshol látta a terrorveszélyt. A Fideszben és szövetségeseiben:
»akik itt népszavazás, vagy akármilyen címen bekapcsolódtak most a magyar politikai életbe, azok terrort akarnak létrehozni«. (Egy év után, választás előtt, Bíró Zoltán beszélgetése Pozsgay Imrével, Püski, 1990, 32. o.) A Fidesz azért is támogatta az államfővé választását megakadályozó népszavazást, mert az volt a véleménye, hogy elnöksége a kommunista állampárt hatalomgyakorlásának folyamatosságát jelentené. Pozsgay mint az állampárt jogutódjaként, vagyonának örököseként föllépő MSZP vezetője fájdalommal konstatálja, hogy pártjától még a népszavazást elutasító MDF is távol tartja magát, holott fölismerhetné, »hogy egy markáns és politikai tényezőként is jelentős baloldali párt nélkül jobboldali diktatúra lesz Magyarországon.«”