Két pogány közt...

„És most megérkeztek ők. A legújabb generáció. A soha, semmit el nem olvasók generációja, a gyűlölettől mámorosak. Gyűlölnek mindent, mint a jakobinusok. Legfőképpen a polgári jó ízlést gyűlölik. Szemükben a rend s a törvényesség csupán teszetoszaság és árulás. Aki nincs ővelük, az: zsidó! Imigyen teszik lehetetlenné a zsidó–magyar párbeszédet s a problémák megvitatását. »Húsz évet a húsz évért!« – skandálják, s ezzel az ostoba hazugsággal éppen most eresztik ki a karanténból a szocialistákat, akik mindeddig azt érezhették, egyedülálló és kivételes a bűn, amelyet elkövettek. Ők a végóráikat élő régi pogányok utolsó menedéke és lehetősége. Ezért az egy mondatért fizetik őket Dzerzsinszkij utódai. (...)

Hát így. Rendetlenség, esztelenség, igazságtalanság borított el mindent. A régi pogányok, a Csák Máték, a vad, úri tatárok rendetlensége, esztelensége, igazságtalansága. Az új pogányok zárójelbe tették az egészet. Új rendetlenséggel, új esztelenséggel, új igazságtalansággal. Gyűlölettől és olvasatlanságtól mámoros magyar inszurgensként azt hiszik, hogy két hét alatt rendet tudnak csinálni ebben a kis rongyos Európában. Hogy majd megregulázzák a multikat, és határmódosítás is lesz. Népszavazással vagy erős hadsereggel. Hát nem lesz.

Ami lesz: ujjmutogatás, lesajnálás. Mi magunk megvetése és megvetettsége – őmiattuk. S most, egy pillanatra kéretik belegondolni: miért van vajon, hogy húsz éve minden politikai erő előbb vagy utóbb eljut oda, hogy éppen mi, a Kis Generáció, az elfelejtettek, a polgárok, épp mi ne legyünk. Aki volt, aki van s aki lesz, előbb-utóbb evvel foglalkozik. S egy pillanatra képzeljék el ezt az országot úgy, hogy mi nem vagyunk. S mennek választani, a Csák Máték, vad úri tatárok meg a jakobinus disznóól között.”