Minden rájuk költött forintból aranyat érlelnek a mi lányaink és fiaink!

Igazi iskolapéldája volt mindennek, ami a múlt héten szerdától vasárnapig történt, hiszen 

És az a helyzet, hogy egy év múlva, a párizsi olimpia idején is zajos sikernek könyvelhetnénk el öt ilyen káprázatos napot! Ringatózzunk még kicsit a világraszóló sikerek keltette örömökben,

Akinek volt már alkalma közelről látni Koch Máté sötéten izzó pillantását, ahogyan ez nekem megadatott egy korábbi interjú során, az bizonyosan megérezte, hogy ebben a fiatalemberben ott rejlik valami megállíthatatlan erő, ami csak a kellő alkalomra vár, hogy végre kitörhessen. Milánóban el is érkezett ez a pillanat: Koch Máté, letarolva a mezőnyt, az egyéni párbajtőrözők között megérkezett a csúcsra!

Még napokon át kellett volna ünnepelnünk Mátét, amikor Kós Hubert odacsapott a 200 hát mezőnyének a fukuókai vizes vébén! 

és akkor az amerikai csodaedző, Bob Bowman megrázta a cilinderét, hogy nyuszi helyett előhúzza belőle a 200 hát verseny cetlijét. Meglett a győzelemre alkalmas versenyszám! Már csak maga Kós Hubert, no meg egy brutális, szó szerint gyomorforgatóan kemény úszás kellett hozzá, hogy megszülethessen a legújabb magyar úszóvilágbajnokunk!

A sorozatban négyszeres világbajnok Koreát győzték le, azt a kőgazdag országot, amelyik tíz éve pénzt-munkát-elemzést nem kímélve újraírta a férfi kard szakág leglényegét. Ugrálásaikkal, tornászokat megszégyenítő, spárgaszerű kitöréseikkel és gyorsított felvételre emlékeztető reakcióidejükkel kibérelték a dobogó legtetejét egészen múlt péntekig. Mert akkor jött a mi aranycsapatunk, a Szilágyi–Decsi–Szatmári–Gémesi kvartett, a mi muskétásaink, hogy bebizonyítsák: igenis ott van az „oly szent akarat”, amellyel elérhető a kívánt cél, ha ennyi munkát, ekkora energiát és hitet fektetnek a mieink saját tudásuk pallérozásába! 

Ha már szimfóniát emlegettünk a férfi kardozóknál, akkor nem is juthat más az eszünkbe, mint hogy bizony „feltámadott a tenger” a fukuókai férfi vízilabda döntő idején, s olyan hullámverésekkel lökdöste el a magyar válogatottat az ötméteres büntetőkig, hogy az a legkevesebb, hogy liftezett közben a gyomrunk. Szerencsére a magyar kapus Vogel Somának semmije sem szorult össze, sőt, tökéletesen kisimultak az idegei ezekre a percekre – hétből négy büntetőt hárított! De az talán még beszédesebb adat, hogy Vogel a világbajnokság egyenes kieséses szakaszában a 12 ötméteresből nyolcat kivédett. 

Hát onnan, ahonnan a döntő előtt is a medence vizét simogató kapitány, Varga Zsolt is meríti az erőt – abból az alázatos, kíméletet nem ismerő munkamorálból, abból a mégis emberséges, érzelmekkel átfűtött, szinte apa-fiú kapcsolatból és kölcsönös tiszteletből, amelynek hála egykori bajnokaink az elmúlt évtized során előbb utánpótlás- és klubedzőkké, később szövetségi kapitányokká érlelődtek. A tíz év után újra megnyert aranyérem nemcsak azért esett olyan jól, mert egyszerűen a miénk lett, vagy mert egy új korszak sikertörténetére helyezett hitelesítő pecsétet, hanem azért is, ahogyan megszereztük: Hollywoodban sem tudnának ennél pazarabb forgatókönyvet írni egy ilyen sorozat végére!

Mintha ugyanezt a flow-t kapták volna el jó pár ezer kilométerrel arrébb a kardozó lányaink is Milánóban! A női döntő élő példázata volt annak, hogy ami tavaly Kairóban történt, az nem egyszeri véletlen vagy valamiféle csoda volt. A Pusztai–Battai–Szűcs–Márton női négyes igen jelentős hátrányból is képes volt nem csupán talpra állni, de egy tökéletes időzítésű cserének köszönhetően a tavalyi pofonosztás után újra látványosan legyőzni a franciákat!