Nincs megállás: Tysonnak máris új kihívója lett – nem is akárki!
Korábban két legendás összecsapása már volt az ökölvívóknak.
Miért kellett annyira a vérfrissítés a nehézsúlyban? Ki a nagyobb, Ali vagy Tyson? Miért nincs komoly magyar nehézsúlyú ökölvívó és egyáltalán miért a nehézsúly a legfontosabb?
Topor Csaba elemzése a Mandiner Sporton
Olvasom a híreket a belgrádi amatőr ökölvívó világbajnokságról, nézem amint Roy Jones Junior megnyitja az 1978 után újra Szerbiába költözött eseményt, felidézem a régi (nem is olyan régi) emlékeimet, amikor a magyar ökölvívás (hadd hívjam mostantól boksznak) egyre csökkenő lendülettel ugyan, de mindig adott okot, s indokot szurkolni, izgulni, reménykedni, örülni.
Pár nap elteltével – még bőven nem ért véget az esemény – már nincs kinek szurkolni, nincs miért izgulni, nincs miben reménykedni.
s ami marad, az az elmúlt évek rossz emléke és némi reményvesztettség, hogy vajon most mi lesz?
Jóllehet a magyar ökölvívást említve százból kilencvenkilenc embernek bizonyosan Papp László neve ugrik be elsőként, a sportág egészen a kétezres évek elejéig rendre szállított nemzetközileg is kiemelkedő sportolókat. Összesen 8 olimpiai bajnokunk, további 9 olimpiai érmesünk, 2 amatőr világbajnokunk (Kovács „Kokó István” és Erdei „Madár” Zsolt), további 6 világbajnoki érmesünk, többtucatnyi Európa-bajnoki érmesünk mellett még a profik közötti is akadt 5 világbajnokunk (Kokó és Madár mellett Balzsay Károly, Kótai Mihály és Nagy János. Mégis, nehézsúlyban hazánkban alig volt igazán jelentős ökölvívó – Lévai István, Bene László, Somody Ferenc vagy Alvics Gyula, esetleg a Tyson elleni mérkőzése kapcsán, majd később Bunyós Pityu-ként a mulatós zene sztárjaként ismertté vált Szikora István nevén kívül nemigen találunk olyat, aki valóban nemzetközi szinten is jelentős karriert futott volna be a „királykategóriában”.
Rosszra emlékezni pedig nem jó, ezért én is inkább a könnyebb utat választom, felidézem a nem is olyan régi, lényegesen derűsebb eseményeket, kettőt is. Szeptember végén és október elején két nehézsúlyú mérkőzés hozta lázba a világot, és mindkettő a szívemnek oly kedvesen alakult és oly kellemes eredménnyel zárult – , de ami ennél fontosabb, a két mérkőzés maga is visszahozta a reményt, hogy a nehézsúly, a profi csúcskategóriája nem halt meg, sőt, talán hamarosan újra régi fényében tündököl.
Szeptember 26-án Oleksandr Usyk tartott mesterkurzust az egyszerre négy világbajnoki szervezet övét magáénak tudó (ez is megér egy misét) Anthony Joshua ellen, majd alig két héttel később a Cigánykirály, azaz
Emlékszem, szinte rettegtem, hogy a két, csodálatos felépítésű – szebbet faragni/festeni sem lehet –, tökéletességében is mérhetetlenül unalmas és darabos, három alapszínnel festő űberatléta végül a jó klicskói utat járva bedarálja az ukránt és a britet, ám csalatkoznom kellett, előbb Usyk, majd Fury mentette meg a hosszú évek óta, a maga funkcionális célszerűségében haldokló királykategóriát.
(fiatalabbak kérem tisztelettel megnézni a Rocky III.-at), hogy tönkre tegye (tovább erodálja?) a nehézsúly renoméját.
S nyilván a lelkesedés szülte lendület arra késztet, hogy számot vessek, vajon nem vagyok-e igazságtalan, amikor fintorgok azon a több mint tíz éven, ami számomra oly unalmasan telt?
Erről (is) szól ez az írás, egy közös emlékezésre invitálom a Kedves Olvasót, idézzük fel együtt a nehézsúly történetét, annak legszebb, legfényesebb korszakait és ki-ki döntse el, melyikre emlékszik vissza legszívesebben!
Az 1910-es évek végétől egészen az 1930-as évek derekáig tartó időszak volt az első valóban profi korszak a nehézsúlyban. Olyan bajnokok neve fémjelezte ezt az időszakot, mint Jack Dempsey, Gene Tunney, Jack Sharkey, és Harry Wills.
Az ezt követő évtizedek alapozták meg a nagy nehézsúlyú bajnokok hírnevét, ekkor alakultak ki a különböző szövetségek, ekkor robbant be a köztudatba Joe Louis és Max Schmeling. Előbbi azóta is rendszeresen szerepel szinte minden „valaha élt legnagyobb… kezdetű listán.
A negyvenes évek közepét maximálisan uralta az a bokszoló, akit sokan, eredményei alapján nem minden alap nélkül tartanak a valaha élt legnagyobbnak.
Ettől függetlenül ez az időszak messze nem bővelkedett olyan izgalmakban, kiélezett csatákban és párharcokban, mint a későbbiek.
A hatvanas-hetvenes évek jelentették az első igazi fénykorát a profi boksznak, azon belül is a nehézsúlynak. Még bokszol Sonny Liston és Floyd Patterson, nem is akárhogyan, az ő trónjukra törve robbant be a sportág első egyetemes szupersztárja Cassius Clay (vagyis Muhammad Ali) és Joe Frazier, hozzájuk csatlakozik George Foreman és Ken Norton. Ekkorra tehetőek az első klasszikus párharcok, az Ali-Frazier, Ali-Norton mérkőzéseket immár világszerte közvetítik. Sokan vélik úgy, hogy innentől a nehézsúly tartós lejmenetbe kerül.
A Larry Holmes nevével fémjelzett, több mint tíz év annak ellenére visszalépés, hogy Holmes valóban hatalmas sportoló és bajnok volt. Az egyetlen ma is élő bokszoló, aki legyőzte Alit, nem mellesleg majdnem beállította Marciano veretlenségi rekordját, ám 1995-ben egy teljesen váratlan vereség Michael Spinks ellen nemcsak a szériát, de Holmes karrierét is rövidre zárta. Ám ez a korszak nem termelt ki másik, igazán jelentős, érdekes, izgalmas vagy fontos bajnokot, az érdeklődés is alaposan megcsappant a nehézsúlyú címmérkőzések iránt. Úgy tűnt, rossz idők jönnek. Mekkorát tévedtünk!
1985-ben Albany városában ringbe lépett egy mindössze 18 éves, a nehézsúlyban kimondottan aprónak számító kölyök. Ha már ott volt, az első menetben kiütötte ellenfelét, Hector Mercedest. Egy év leforgása alatt tizenöt (igen, tizenöt!) mérkőzést vívott és nyert meg.
Lennox Lewis ugyan a kétezres évek elejéig kihúzta, ám ez a korszak – köszönhetően egy ukrán testvérpárnak – hamarosan véget ért…
Valószínűleg erős túlzás, talán igazságtalan is hanyatlásnak aposztrofálni a két Klicskó érkezésével kezdődő korszakot, ám tény, nincs olyan jelentős szaklap vagy szakember, aki ne ekképpen élte volna meg az egészen a 2010-es évek közepéig tartó időszakot.
igen, tökéletesre csiszolt, patikamérlegen kimért bunyójukra nem volt válasza senkinek, ám a mérkőzések, s maga a súlycsoport is szépen, lassan unalomba fulladt, ahol olyan nevek bukkantak fel évről-évre, mint Chris Byrd, John Ruiz, James Toney, Alexander Povetkin, Tomasz Adamek, Ruslan Chagaev, Samuel Peter vagy Kubrat Pulev.
És igen, ezek után, és talán épp ennek köszönhetően éledt fel a remény a sportág szerelmeseiben, amikor megjelent Fury, s vele együtt egyszerre vagy harmincöt szín a palettán. A klicskói példán felbuzdulva persze jelenkorunk is kitermelt jónéhány „tökéletes katonát”, köztük a bevezetőben is említett Joshuát és Wildert, ám közben végre teret nyertek olyanok is, akik valami mást, másként akartak, s értek el. Ki ne emlékezne a megtévesztően pohos, kölyökképű Andy Ruiz Jr. Joshua elleni bombasztikus győzelmére, Uszik (Usyk) elképesztő technikai képzettségére és középsúlyúakat megszégyenítő lábmunkájára, Tyson Fury „láthatatlan”, értelmezhetetlen elhajlásaira, ring-intelligenciájára? Újra van miért és kiért rajongani és jelenleg ez a legtöbb, amit az ember kívánhat.
És ez a „legtöbb” nem is olyan kevés.
A nyitóképen: Tyson Fury brit ökölvívó, a Bokszvilágtanács, a WBC világbajnoka (b) küzd az amerikai Deontay Wilderrel a Las Vegas-i T-Mobile Arénában tartott nehézsúlyú profi ökölvivő világbajnoki címmeccsen 2021. október 9-én. Fury ismét legyőzte Deontay Wildert és megtartotta a WBC világbajnoki övét. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent
***
Írják meg véleményüket kommentben!