Drága otthonunk

„Rekorder lett Budapest 2018-ban – már ami a lakások drágulását illeti. A világ 150 vizsgált nagyvárosa közül a magyar főváros 22,9 százalékos áremelkedésével egy sem tudott lépést tartani. Joggal csaphatnánk össze a tenyerünket, hogy milyen magas Magyarországon az infláció, és aki ezen bosszankodik, nem is téved nagyot, ám az Európai Unió konzervatív statisztikai adatgyűjtése a lakásárakat figyelmen kívül hagyja, illetve a beruházások körébe sorolja. Az uniós állampolgár nem lakást vesz, hanem beruház, így a lakáscélú kiadásait az ipari, a kereskedelmi és a szórakoztató létesítményekkel teszik egy sorba, ahol – méreténél fogva – a terület árváltozásait akár figyelmen kívül is hagyhatják.

Márpedig ez a közel 23 százalékos, megállíthatatlannak tűnő drágulás talán a Monetáris Tanács kamatemelés-ellenes tagjait is elgondolkodtathatná: megfelelően teszik-e a dolgukat a pénzügyi stabilitás érdekében? (Amerikában ezt úgy csinálják, hogy a lakásárakat közel 25, a bérleti díjakat pedig 6 százalékkal veszik figyelembe a nálunk oly gyakran kritizált fogyasztói kosárban. Vagyis a kettő súlya együtt bő 30 százalékot tesz ki.)

Kár lenne tagadni, hogy az egyik legjelentősebb költségünk a lakhatáshoz kötődik. Ingatlant viszonylag ritkábban vásárolunk, mint tartós fogyasztási cikkeket, de amikor szembesülünk a különösen a nagyobb városokban folyamatosan felfelé kúszó lakásárakkal, és az ezzel párhuzamosan emelkedő lakhatási költségekkel, akkor elcsodálkozunk azon, hogy ezek az inflációs adatgyűjtésen kívüli tartományban mozognak. A hiteles statisztikának azzal kellene számolnia, mintha mindenki, aki tulajdonos valamely ingatlanban, lakbért fizetne. Mivel ezt az ötletet elvetik a szakértők, így a megélhetési költségekről szóló adatok mind-mind torzítanak.”