Nyugatiak egymás között

A magyar állami egészségügy régóta tölti be politikai bunkósbot szerepét. Hogy ezen kívül a neki rendelt szerepet is betölti-e, abban a személyes tapasztalatok és a hozzáértők véleményei megoszlanak. Jelen sorok írójának élményei ellentmondásosak: ismerőstől is kapott már ugyanolyan felületes ellátást, mint ismerős nélkül, és persze fordítva is, a megható és felemelő pillanatokig bezáróan. Összehasonlítási alapom nincs: összesen egyszer voltam más országban orvosnál, 15 évesen Hollandiában egy közúti baleset után közepes agyrázkódással. Amennyire emlékszem, a doki nagyon barátságos volt.

Nyugatra szakadt barátaim meséltek ilyet is, olyat is. Angliában egy orvosról, aki a 39 fokos lázzal érkező három hónapos csecsemőt előre foglalt időpont híján nem volt hajlandó fogadni, és továbbküldte a 40 mérföldre levő kórházba. Vagy a német biztosítási rendszerekben fellelhető korlátozásokról. Ugyanakkor persze az érme másik oldala is megcsillant a beszámolókban: a tiszta, praktikus épületek, illetve berendezések, és a mindenkivel kedves nővérek.

De vajon hogyan látják ezt az érintett országok lakói? Mit gondolnak a nyugatiak egymás egészségügyi rendszereiről? Vagy akár a sajátjukról? Egy apró bepillantást engednek ebbe Sid Lukassen fiatal holland közéleti szereplő a közösségi oldalon közzétett beszámolói rövid brüsszeli kórházi tartózkodásáról.

Sid Lukassen 40 fokos lázzal került kórházba. Tüdő- vagy mandulagyulladásra gyanakodtak. Eleinte még bizakodó volt, de a negligens kezelés hatására elkeseredett: „Tipikusnak tűnik, hogy a belga orvosok nem akarnak semmiféle egyértelmű vagy végső következtetést levonni. »Az az elképzelésünk, hogy egy képalkotóval szkenneljük a torkát. Talán holnap, de az is lehet, hogy holnapután.« Valahogy rossz benyomást tesz, hogy fogalmad sincs, mi lesz. Rájössz, hogy a többi beteggel is ugyanez esett meg. De amíg a kiírt időben hozzák az ételt, a dolog oké nekik. Valahogy olyan feudális az egész”.

Az első beszámoló után volt, aki egyenesen akasztófahumorral vigasztalta: „Ezek szerint még nem ismered eléggé Brüsszelt, ha azt hiszed, hogy ez szürreális vagy ha hiábavaló reményeket táplálsz. Még lehet sokkal rosszabb is ebben a koszfészekben! [eredeti: hellegat a.m. pokoli lyuk]”. Egy másik hozzászóló a flamand egészségügyi helyzethez mérte a brüsszelit, és természetesen arra jutott, hogy a flandriai kórházak jobbak.

Sid beszámolója így folytatódott: „Valószínűleg van abban valami enyhe irónia, hogy a híres francia szerző, Michel Houellebecq könyvének holland fordítását egy olyan franciásan lepusztult kórházban fogom olvasni, amely kórháznak otthont adó város eredetileg holland volt. Ma megvizsgálták egy képalkotó berendezéssel a torkomat és manduláimat. Most holnapig kell várnom, hogy megtudjam, hogy ez egy normál torokgyulladás volt-e, amit napi két tabletta antibiotikummal kezelni lehet. Idetartozik még a doktor is, aki azzal érvelt, hogy »Na de csak nem hozták volna ide egy torokgyulladással?«. Valóban nem, hanem azért hoztak be, mert infúzióban akarták adni az antibiotikumot, és az a kórház, ahova először vittek, ott nem tudtak fogadni. Valami kafkai abszurdum érzékelhető. Azt hallottam az ápolónőktől, hogy hétfőn és kedden az összes zuhanyzó üzemen kívül volt. De ma reggel volt bent egy nővér, aki tudott egy működő zuhanyt a kórház egy másik szárnyában. Elmentem egyedül lezuhanyozni, ami ellenkezik a házirenddel. Bár egy kicsit szédültem, de azért eléggé erősnek éreztem magam, hogy megoldjam a zuhanyozást. De a dolog veleje, hogy ha lázas és kimerült vagy, nem tudsz semmire se gondolni. Nem veszed észre még azt az ocsmány alakot se, aki a wc-t otthagyja öblítés nélkül. De ha magadhoz térsz, akkor persze mindez már az agyadra megy.”

És milyen kommenteket olvashatunk a bejegyzés alatt? A jobbulásra vonatozó kívánságok között néhány igazán érdekes megjegyzés is szerepel.

„Szinte a holland egészségügyet reklámozod!” [t.i. szemben a belgával]

„Óh, nem akarod tudni, hogy mit művelnek veled a hollandiai kórházakban…”

„Üdvözlünk abban a párhuzamos világban, ami Belgium!”

„Úgy hangzik, hogy kellemesen töltöd az idődet a csodálatos fővárosunkban…”

„A kórházakban nem lehet meggyógyulni! Ez az én tapasztalatom. Örülök, hogy már egy kicsit jobb helyzet a [kórházakban]!” (Milyen lehetett előtte?)

„Te jó Ég, milyen egy középkori intézmény. Véletlenül nem egy elfekvőbe küldtek?” Sid válasza: „Azt kérdeztem magamtól, hogy ez nem valamiféle elhalálozási részleg-e?”

Ennél bővebb hozzászólások is születtek. Az egyiket az egyébként alaptalan jóléti sovinizmuson túl nyilván a sértett belga nemzeti öntudat fűtötte: „Holland állampolgár vagy, akkor mit keresel egy brüsszeli kórházban? Nem látjuk szívesen a hollandokat a belga kórházakban, akik átjönnek, hogy élősködjenek a társadalombiztosításunkból. Ha olyan rossz az ellátás, miért nem maradtál odahaza? Ráadásul egy csomó ember Flandriában francia ősöktől származik. Nem vagyunk hollandok és semmi közünk a germán nyelvekhez és kultúrához. Nektek van, de nekünk erre semmi szükségünk! Ha nem tudsz franciául, ne gyere Belgiumba, mert előbb-utóbb szembejön [a francia nyelv]. Ti egy teljesen más népség vagytok mint mi, és sokkal több választ el minket, mint ami összeköt”.

Az eredeti bejegyzés írója, Sid Lukassen erre csak annyit jegyzett meg: a kommentelő bizonyára nem hallott még az EU-ról, és arról, hogy annak Brüsszel a központja. Továbbá felhívta rá a kommentelő figyelmét, hogy Belgiumban ettől függetlenül is a két hivatalos nyelv közül az egyik a holland.

Egy másik kommentelő szinte apokaliptikus hangot ütött meg. „A szakadék Belgium egyes részei között egyre növekszik, és Belgium igazából már csak különböző demokráciák [!] egyvelege, amelyeknek nincs sok közük egymáshoz. Saját intézmények, különböző média és közvélemény… és persze különböző egészségügy is. Nincs közös célunk, nincs közös elképzelésünk a jövőről, az egyedüli közös a mentalitásunk. (…) Ez már nem az én országom!”

Végül is történetünk főhőse, Sid Lukassen két nap után, mivel mandulái helyrejöttek, gyógyultan hagyta el a brüsszeli kórházat.

És vajon mit várunk idehaza? Gyógyulást, persze, de hogyan? Bár egyes ellenzéki rémképek szerint a magyar egészségügyi rendszer a „meghalató intézetek” szövődménye. Ez nyilvánvalóan igaztalan és igazságtalan beállítás. Az egészségügy pénzügyi szanálását az elmúlt 9 évben a három egymást követő polgári kormányzat nagyjából megcsinálta és a fizetések ezen a téren is nőttek. Az viszont kérdés, hogy a hazai rendszerben kötelezően ledolgozandó periódust a végzős orvosoktól mikor kapnak a magyar adófizetők? Mikor sikerül fájdalmas operáció az állami- és a magánérdekeltséget szétválasztani? És mikor tudatosul bennünk, hogy az egészség ajándék, és elsősorban nekünk magunk kell rá vigyázni? Végül pedig mikor vesszük észre, hogy a nagybetűs Egészségügy nyugaton sem mindenütt fenékig tejfel?

Addig is az egészségüggyel kapcsolatban sajnos a Szomszédok teleregény hagyatéka is velünk marad: ez pedig a rossz közérzet mantrázása.