Kenyai utazás, felhőkarcolóktól a szennylében álló viskókig

Írta: Almási Miklós és Kurucz Dániel

Ahogy korábban arról már szó volt, a „Hungarikumokkal a világ körül” című dokumentumfilm-sorozatunk január 5-én startolt a Tv2 csatornáján. A Mandineren minden rész előtt egy kis előzetessel harangozzuk be az aktuális részeket, első, összefoglaló írásunkat pedig itt olvashatják: „A fehéreknek órájuk van, a feketéknek idejük” – nagykörúton Afrikában.

Eddigi úti fejezeteinket itt olvashatják, ez pedig az utolsó, búcsúzó epizód.

***

A Teleki-vulkán a Turkana-tó partján és mindentől messze

A víz nagyobb üzlet, mint a drog, vagy a fegyver” – VIII. rész

El akartunk jutni a Teleki-vulkánig, de nem sikerült. Egyik évad során sem kellett kihagynunk semmit, de

Most először írta felül az élet a terveinket. Így gyors újratervezés után akár szusszanhattunk is volna egy picit Nyahuruban, az Egyenlítőnél, ám a kiszámíthatatlan Afrika ismét közbeszólt. Szállásunkhoz érkezve kiderült, hogy késő estig nem tudunk bejutni, és még akkor se biztos. Ezt a szomszédok mosolyogva mondták és közben gyümölccsel kínáltak.

Nem tudtunk haragudni, de inkább úgy döntöttünk: nem várunk fölöslegesen. Vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk a Nairobiba vezető útba.

A táv nem volt túl nagy, gondoltuk, hamar odaérünk.

Igen ám, csak Kenyában kevés a járható betonút. Ahogy közeledtünk Nairobihoz – ami az agglomerációjával több mint 5 millió lelket számlál –, rá kellett jönnünk, ez is egy éjszakába torkolló zötykölődés lesz. Láttunk már igazán őrült közlekedési kultúrákat Afrikában, Ázsiában, de amit itt tapasztaltunk, az az összeset felülmúlta. Zambiában olykor a réten közlekedtek a kátyúk kikerülése miatt. Tanzániában az út közepén száguldottak a nyergesvontatók a vaksötétben, de itt...

A kétsávos úton, négy-öt sorba tömörülve haladtunk a város felé.

A szembe haladó forgalmat eleinte „leszorítottuk” a saját sávunkról, aztán ahogy a tömött sorok elkezdtek összekuszálódni, egyszer csak megszűnt a szembeforgalom. A két sávos út egyirányúra és ötsávosra bővült. Volt azért olyan, aki még így is előzni akart féloldalasan az út menti árok partján – biztos sok Nascart nézett –, de ez se segített rajtunk.

Visszarendeződtünk kis időre, de később újra összekavarodott minden. Ebben jelentős szerepe volt a furábbnál furábban feldíszített tömegközlekedési járműveknek, amik fehér cápaként viselkedve szlalomoztak minden irányból. Féltünk tőlük. Az így megtett, hangulatos kétszáz kilométeres út lassan eltelt, és beértünk Nairobiba. A kétsávos utat sztrádák és felüljárók váltották fel. A félkész épületek, romok, kunyhók helyett feltűntek a felhőkarcolók.

Akármerre néztünk, a 21. század integetett vissza, afrikai stílusjegyekkel.

Valóságos időutazás volt az a pár kilométer. Ugyanakkor akármennyire is modern Nairobi – főleg a vidékhez képest –, járda vagy normális úthálózat itt sincsen.

Európai szemmel mindenütt tetten érhető az igénytelenség. Holott több 4x4-es dzsip mászkál az utakon, mint Pesten, tehát a pénz megvolna némi esztétikumra is.

Lopott ivóvíz újraértékesítő kartellek uralják Afrika legnagyobb nyomortelepét.

Ha ennyi kontraszt nem lett volna elég, másnap ellátogattunk a Kibérába, Nairobi és Afrika legnagyobb nyomornegyedébe. A közel egymillió lelket számláló, félig illegális nyomortelep a legrosszabb rémálmainkat is felülmúlta.

A fából és fémlemezekből épített viskók között

Az égetett szemét orrfacsaró bűze pedig úgy egészíti ki az emberi és állati ürülék szagát, hogy egy csapásra szomorúvá, dühössé és kétségbeesetté válik az ember. Hogy történhet ilyen? Ki engedi létezni az ilyen nyomortelepeket?

„A víz nagyobb üzlet, mint a drog, vagy a fegyver!”

Kérdéseinkre Solymári Dániel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat képviselője válaszolt. A Máltai évek óta tevékenykedik Kibérában és próbál tiszta vizet eljuttatni a helyieknek, ami nem könnyű feladat. A talaj 50 méter mélységig fertőzött és a vízvezetékekre rengeteg az illegális rákötés a vízkartellek jóvoltából. Solymári Dániel elmondta, hogy az illegálisan kapható – többnyire ürülékkel fertőzött – víz nagyobb üzlet Kibérában, mint a drog vagy a fegyver. Ezt sajnos később a helyiek is megerősítették.

Van azonban más magyar vonatkozású projekt is a Kibérában. Ellátogattunk egy a nairobi magyar nagykövetség által támogatott óvodába, ahol a gyerekek normális körülmények között tanulhatnak, játszhatnak, míg a szülők éhbérért dolgoznak napközben a tehetősebb negyedekben. Olyan jól működő rendszer ez, hogy a gazdagok nem is tartanak mosógépet, hiszen a ruhákat pár száz forintnak megfelelő összegért úgyis a Kibérában élőkkel mosatják ki, kézzel.

A modern kizsákmányolásnak olyan mintapéldája ez, amit Európában már biztosan nem engednének meg.

Ugyanakkor azt is megtudtuk, hogy Afrikában tudatosan építenek a civil és karitatív szervezetek segélyeire, így meg sem fordul a döntéshozók fejében, hogy változtassanak a rettenetes körülményeken, esetleg felszámolják a nyomortelepeket.

holott épp ezzel üzemeltetik a rendszert – mondták el a Kibérában élők.

Mert ugye a pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve.

Egy liter tiszta ivóvíz itt többszörösébe kerül, mint például Budapesten. Igen jól jövedelmező rendszer, ami Kibérában zajlik, pedig ez csak egy a sok száz nyomortelepből. Minden szereplő megkapja a saját kis szeletét. Ezért fordulhat elő, hogy Afrika legnagyobb nyomortelepén a tiszta vizet aranyárban mérik, ráadásul maguk a favellák sincsenek ingyen! Komoly bérleti díjakat kell fizetni, hogy az áram, gáz, víz nélküli koszos kis lyukból ne tegyék ki az embereket.

Solymári elmondta, hogy rengeteg ilyen nyomortelep van, de a Kibérát ismerik a legtöbben. Van olyan hely, ahová egyáltalán nem is jut segély – míg máshová meg túl sok is. A Máltai ezért például Mombassa Bangladesh nevű nyomortelepén gyakorlatilag egyedüliként próbál segíteni tiszta ivóvízzel, mert

„akármilyen közhelyes is, a tiszta víz a legfontosabb”.

Ahogy távolodtunk Kibérától és a lángoló nyilvános wc szagától,

Magyarországon el sem bírnánk képzelni a holnapot, ha a mérce nem Bécs vagy London lenne, hanem Kenya vagy a Kibéra. Ezt a leckét mindannyian megtanultuk egy életre.

Másnap miután túltettük magunkat a Kibérában látottakon, nekivágtunk felfedezni Löffler Imre (agysebész) és Vámos György (építészmérnök) örökségét. Mindkét magyar jelentős hagyatékkal rendelkezik Nairobiban, így szívet melengető volt a helyiek szájából hallani az anekdotákat, hőstetteket, amiket a 20. században tettek. Löffler munkásságának köszönhetően áll még a mai napig Nairobi legnagyobb parkerdője, ami így megmenekült a beépítéstől. Vámos pedig nem kisebb épületeket tervezett, mint a főpostát vagy éppen Jomo Kenyatta mauzóleumát, akit a kenyaiak a mai napig istenként tisztelnek.

Utunk végén volt szerencsénk megismerkedni a CoGoodwill csapatával, akik épp Afrikában tevékenykedtek. Igazán kivételes, energikus és pozitív embereket ismerhettünk meg. Bálint Márta, a szervezet alapító elnöke és társa, Morvai Balázs mesélte el nekünk, milyen Afrikában úgy segíteni valakinek, hogy annak értelme is legyen. Mi valószínűleg csak segélyszervezetnek neveznénk őket, de

Utolsó teljes afrikai napunkon még volt szerencsénk megismerni a helyi magyarokat is. Mert bizony magyarok itt is élnek. Van, aki csak egyetemre jár itt, de van, aki hosszabb távon is Kenyában képzeli el az életét. Találkoztunk kaszinómenedzserrel, kertésszel, de kereskedővel is.

Nézzétek meg utolsó részünket a Tv2-n szombaton 12.00-kor. Ha pedig lemaradnátok az élő adásról, akkor vasárnap 3-tól megtaláljátok az új részeket a honlapunkon.