Miért hatékony a Fidesz? A jobb- és a baloldal közötti aszimmetria okairól

2015. február 13. 07:35

Bármiként is vélekedünk ma Orbán Viktorról, el kell ismernünk, hogy a Fidesz egyszemélyi vezetőjévé való válása fordulópont a magyar politikában, mert ráirányítja a figyelmünket a politikusra, mint személyiségre.

2015. február 13. 07:35
Csizmadia Ervin
Mandiner

Aki egy kicsit is reálisan nézi a magyar politikát, az megállapíthatja: óriási aszimmetria van a kormányoldal és baloldali-liberális ellenzéke között. Még akkor is, ha most – a Simicska- és az egyéb ügyek kapcsán – a Fideszen belül korábban elképzelhetetlennek vélt törésvonalak kezdenek körvonalazódni. Ez az újonnan megmutatkozó és erősödő törésvonal-rendszer is megérne egy misét (előbb-utóbb sort is kerítek ennek egyfajta értelmezésére), de ennek az elemzésnek a témája más: mikor, mitől és miért alakult ki a két tábor között a nagyfokú aszimmetria?(Az elemzésben nem írok a Jobbikról, habár ez is megérne egy misét. Úgyhogy már két misével vagyok adós). Véletlen mindez? Vagy van benne tudatosság: valamelyik fél elhatároz valamit és azt meg is tudja csinálni? Nem becsülve le a véletlenek szerepét, az utóbbit gondolom.

Mielőtt azt hinnénk, hogy ez egy echte magyar jelenség, nem árt rámutatni: a világ más tájain is gyakorta megfigyelhető, hogy a politikai versenyben az egyik fél „meglóg”, s a másik nem tudja követni. Aztán persze valamikor fordul a kocka, s az, aki eddig a másik a másik hátát nézte, hirtelen vezető szerepbe kerül.

A politikai aszimmetria

Kezdjük tehát azzal nagyon röviden az írás középponti kategóriájával, az aszimmetriával. A politikában koránt sincs mindig van egyensúly a vetélytársak között. Bizony gyakran előfordul, hogy egyik vagy másik oldal parlamenti mandátumarányban, szervezeti erőben, ideológiai tisztázottságban, stb. stb. nagymértékben a másik fölé nő. Nekünk persze most úgy tűnik, a „megátalkodott” jobboldali túlsúly tipikusan „orbánisztáni” jelenség, holott a politikai aszimmetria nem ritka a nyugati demokráciákban sem.

Gondoljunk csak Margaret Thatcher, illetve a brit konzervatív párt regnálására (1979-1997), amikor a baloldali ellenzék sem számarányát, sem szervezettségét, sem ideológiai tisztázottságát, sem politikai súlyát tekintve nem volt versenyképes. Illetve máris pontosítsunk: jó ideig nem volt versenyképes. Versenyképessége akkor kezdett javulni, amikor (1994-ben) Tony Blair lett a párt elnöke, s vele 1997-ben már választási győzelmet arattak, majd „visszaadták” a kölcsönt és történelmük leghosszabb kormányzati periódusát abszolválták. Hogy aztán annak vége felé ezúttal a konzervatívok szedjék össze magukat, „megszülvén” David Cameront, aki ma Nagy-Britannia miniszterelnöke.

A néhai NSZK-ban, majd Németországban Helmut Kohl kancellársága idején hasonlóan felborult az egyensúly a keresztény-liberális kormánypártok és a baloldali-zöld ellenzék között. Itt is – mint Nagy-Britanniában – négy ciklusra „kisajátították” maguknak a kormányzást a jobboldali pártok. Nem is beszélve Japánról, ahol 1955-től napjainkig szinte mindig ugyanazok kormányoznak.

Mi ez, ha nem aszimmetria? S nem „vigasztalhatjuk” magunkat azzal, hogy ezek az országok demokráciák, nem úgy, mint a mai Magyarország, amely „nem demokrácia”. Politikai aszimmetria demokráciákban is kialakul, s nekem roppant meglepő, hogy a nyugat-európai országoknak erre a sajátosságára meglehetősen kevés figyelem fordítódik.

De persze bennünket most elsősorban Magyarország érdekel.

Igazából kért kérdésre keresem a választ: 1. Miért a Fidesz „választódott” ki a pártok közül a későbbi „túlsúlyos” szerepre? 2. Mely pontokon volt a Fidesz tudatosabb vagy hatékonyabb, mint riválisai, s volt ez által képes ennek az aszimmetriának a tartós létrehozatalára?

Miért a Fidesz?

Szükségszerű-e, hogy a Fideszből lett nagy párt Magyarországon? Egyáltalán: szükségszerű-e, hogy bármelyik pártból – méreténél és befolyásánál fogva – riválisainál jóval nagyobb váljék?

Szükségszerűségről sohasem beszélhetünk, ellenben vannak úgynevezett „hajlamosító” tényezők. A történelmi hagyomány például ilyen „hajlamosító” tényező: Magyarországon minden fejlődési periódusunkban voltak olyan pártok, amelyek – különböző okokból és ideológiai karakterrel – a többiek fölé nőttek. Erről a hagyományról sokáig nem vettünk tudomást; sokaknak nyilván most sincs halvány gőzük sem erről, vagy ha van is, nem értik, mi köze lehet ennek a mához. Nagyon nagy köze van. Ezt a hagyományt nem szabad reflektálatlanul hagynunk, mert ha így teszünk, egy pártnak a többi fölé emelkedéséből azonnal a diktatúrára asszociálunk. Ami teljesen helytelen megközelítés.

Sokkal helyesebb, ha a tartósan a többiek fölé tornyosuló pártok kialakulását összefüggésbe hozzuk bizonyos társadalomszerkezeti okokkal, pontosabban egy tagolt társadalomszerkezethiányával. Ha az 1990 utáni pártfejlődést egy ilyen tágabb kontextusban nézzük, akkor a kérdés máris úgy merül fel, hogy az elmúlt 25 évben újra előállt-e egy olyan társadalomszerkezet, amely korábban is hajlamosított a pártpolitikai aszimmetriára. Úgy tűnik, előállt:a magyar társadalom legkésőbb a 2000-es évek közepén megelégelte az egymást 4 éves ritmizáltsággal váltó, méretileg nagyjából hasonló pártok váltógazdálkodását, és 2006-ban egy második ciklusra is megbízta Gyurcsányékat a kormányzással. Ez persze legfeljebb még csak az előszobája volt mindannak, ami később következett: 2014-ben Orbánéknak is megvan az egymást követő két ciklus, ráadásképpen pedig a hatalmas méretű kormánypárt. Erre – mint már utaltam rá – sokan ráhúzzák az „önkényuralom” magyarázatát, de azt hiszem, ez nem tartható elemzői megközelítés.

Az „önkényuralommal”, mint diagnózissal többek között az a gond, hogy semmit nem tud mondani arról, hogyan sikerülhet ezt létrehozni bárkinek is, ha egyszer a liberális-demokratikus intézmények és érzékek épek. Másik gond, hogy a mostani fejleményeket egyedinek beállítva „elfeledkeznek” arról, hogy a szakmai nyelven dominánspárti kormányzás Magyarországon régi képlet, és bármennyire is erős ilyenkor a vezető párt szerepe, ez mégsem tévesztendő össze a diktatúrával (persze arra is van mindig „hajlam”, hogy összekeverjék).

A „régi képleteknek” az a természetük, hogy előbb-utóbb a felszínre törnek. De ez messze nem magyarázza meg, hogy ez miért pont a Fideszben ölt testet. Bizonyos értelemben (1994-ben és 2002-2010-ben) az MSZP is „kacérkodott” azzal, hogy beleáll ebbe az „alvó”hagyományba, hogy tehát ő lesz majd a rendszerváltás utáni Magyarország nagy – nevezzük így –menedzserpártja. Csakhogy sok okból (s ezek között nem utolsó Gyurcsány személyisége) erre végül nem lett képes.

Viszont ez a teljesületlen kacérkodás már jelzett valamit, azt, hogy van társadalmi szükséglet egy ilyen jellegű, a többi fölé növő nagy kormánypártra. A Fidesz találkozását ezzel a szükséglettel – véleményem szerint – egyszerre segítette a párt generációs jellege, és az, hogy ettől nagy részben képes volt megszabadulni. A generációs jelleg abban volt segítség, hogy a Fidesz képes volt egy sajátos – máig tartó – identitást adni magának és közönségének; ugyanakkor, amikor a zártabb generációs és szubkulturális karakter már inkább hátránnyá vált, akkor képes volt szervezetileg kinőni korai önmagából, és professzionális párttá válni.

Bár az elmúlt 15 évben már kevésbé érződik ez a generációs jelleg, mégis azt állítom: a generációs indulás olyan erőforrás, amely a későbbiekben jól kamatozódott, s amellyel a Fidesz riválisai nem, vagy csak csekély mértékben rendelkeznek.

Ha az átmenetet – talán szokatlan módon – különféle generációk műveként képzeljük el, akkor egy történeti analógia segítségével világíthatom meg jobban ezt a kérdést. Az analógia a reformkor (és 1848) valamint a Kádár-kor (és a rendszerváltás) összevetésére épül. Nekem nagyon úgy tűnik, a két korszak nem kevés hasonló vonás hordozója. Először is mindkét kornak megvan a sztenderd hatalmi és ellenzéki elitje, amelyek bár alig valamiben értenek egyet egymással, abban azonban igen, hogy a reformoknak egy értelmes határt akarnak szabni. A reformkor konzervatív és liberális elitje egyetért a monarchia megőrzésében; a Kádár-rendszer végén pedig a meggyengülő hatalom és a nagyon erős ellenzék valahol találkozik a bibói ihletésű „határolt forradalomban”. Az persze alapvető különbség a két korszak között, hogy míg a reformkor végén a rendszer alapjellege nem változik, addig 1989-90-ben éppen a rendszer változik, s a régi diktatúra átadja helyét a demokráciának.

A demokrácia kivívásával természetszerűleg a domináns elitek közé akkor még nem tartozó Fidesz is egyetért, de a „határolt forradalom” mérsékelt céljaival már nem feltétlen.

Ha az analógiát továbbvisszük: a Fidesz e tekintetben hasonló pozícióban van, mint Petőfi Sándor márciusi ifjai a reformkor végén. Petőfiék köztársaságot akartak, miközben a reformkori kormánypárti és ellenzéki elitek (Deákot, Eötvöst és Kossuthot is beleértve) meg akarták tartani a monarchiát. A Fidesz radikális rendszerváltást szeretett volna, miközben az átmenet domináns elitjei egy határolt forradalmat tartották az egyetlen járható útnak és teljesen tudatosan „nem tetszettek” forradalmat csinálni. Erről az analógiáról máskor bővebben is írtam, úgyhogy most nem részletezem.

Az analógia, ha valamiben, abban segít nekünk, hogy általa rámutathatunk a nagy átalakulási folyamatokban részt vevő különböző nemzedékek különböző aspirációira, s a közöttük márakkor is meglévő aszimmetriákra. A mából visszatekintve elég élesen látszik, hogy a rendszerváltásban részt vevő sok politikai csoportnak korántsem mindegyiknek egyformánvolt módja meghatározni a főcsapás irányát. 1848 előtt egyértelműen a konzervatív és a liberális elit együttesen határozza meg a folyamatok irányát; Petőfiék legfeljebb árnyaló tényezők. A rendszerváltás idején még viszonylag gyenge pozíciókkal rendelkező Fidesz szintúgy, csak kiegészítő szereplő, nem az ő kottája érvényesül. Petőfiék esetében felmerülhet persze: mi lett volna, ha részei maradnak a magyar politikának?A Fidesz esetében már azt is tudjuk, mi lett: megvalósította azokat a radikális elképzeléseket, amelyeknek megvalósítására (marginális és generációs jellege miatt) korábban, a 90-es évek elején nem volt lehetősége. Kis túlzással: a Fidesz pályafutása a Petőfi-i attitűd megkésett érvényesítése. Persze nem atartalomban (hiszen a Fidesz épp a köztársaságpárti szemlélet felől gravitál egyfajta „monarchizmus” felé); hanem az attitűdben. Tartalmilag nem petőfiánus, attitűdben azonban az.

Ami 1994 után történik, az valami olyasmi, mint ha Petőfiéknek megadott volna, hogy integrálódjanak a maguk korának politikai rendszerébe. A Fidesznek megadatott. Induláskor is létező radikalizmusa érvényesítésére a 90-es évek második felétől eljött az ő ideje. Három területen is radikális kihívást intézett az addig konszenzus-orientáltnak tűnő politikai közszellem és pártverseny ellen: a szervezetépítés, a politikai vezető kitalálása és az ideológiai koherencia terén.

Az az aszimmetria, ami mára kialakult – véleményem szerint – itt gyökerezik: a Fidesz elhatározta, hogy az SZDSZ kisöccse szerepből kitörve „nagy testvérré”, az egész magyar politikát radikálisan újjáalakító párttá válik. Ebben az elhatározásban ellenfelei nem hogy nem tudták feltartóztatni, de az óta sem értik, hogy valójában mi, hogyan és miért történt. Ebben meg az ellenzék permane3ns versenyképtelenségének fő okát ismerhetjük fel, de ez megint egy újabb téma, ami megérne egy (immár a harmadik) misét.

Az aszimmetriához vezető kulcspontok: szervezet, vezető, ideológia

Az elemzésnek ebben a szakaszában megpróbálom röviden bemutatni azt a három tényezőt, amelyeknek döntő szerepe van a mára kirívónak tűnő aszimmetria kialakulásában. Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a mára egyértelműnek tűnő egyensúlytalanság nem rövid idő alatt, hanem egy hosszú, majdhogynem 20 éves periódusban alakult ki: a Fidesz 1994 és 2014 között formálódott olyanná, amilyennek ma ismerjük. Az egész folyamat irányát összefoglalóan a marginalitásból a centrumba kerüléssel jellemezhetjük, s arra vagyunk kíváncsiak, hogy az említett három tényező hogyan hozott létre a Fidesz oldalán olyan halmozott előnyöket, amelyek révén már a 2000-es évek végére maga alá tudta gyűrni vetélytársait. Kezdjük a szervezeti faktorral.

A szervezeti faktor

Induljunk ki abból, hogy történetének korai szakaszában (1988-1994) a Fidesz tudatosanszervezet-nélküli(és szervezet-ellenes) párt volt. Sokan nem is pártnak, hanem szubkulturális csoportnak tekintették, amely csak annyiban különbözik az SZDSZ-től, hogy bár liberális, de az SZDSZ-énél jóval gyengébb szervezeti háttérrel bír. Ha valami, hát az nagy meglepetés volt, hogy ilyen előzmények után a Fidesz épp ott kezdte meg a változást, ahol a legkevésbé volt várható tőle: a szervezet-építésben.

A sztenderd liberális értelmezés az óta is az, hogy a Fidesz 1994-es választási bukása után – növekedése érdekében – elárulta korábbi liberális elveit. Ha pusztán ideológiai dimenzióból – és a Fideszt önmagában véve – vizsgáljuk a kérdést, lehet is benne igazság. Ám ha az említett „petőfiánus” kiindulóponthoz térünk vissza, korántsem ilyen egyértelmű, sőt: nagyon más a kép. Mert hiszen épp azt fejtegettem korábban, hogy a Fidesz – radikális attitűdjével – kakukktojás a mérsékelt, határolt átmenetet akaró pártok sorában.Ha nem ismerjük a pártnak ezt az eredendő attitűdjét (s csak az alternatív-avantgárd karakterre koncentrálunk), megmagyarázhatatlanná válik, az 1994-es választásokat miért úgy éli meg a Fidesz, ahogy, s miért azt a következtetést vonja le, hogy radikális szervezeti építkezésbe kell kezdenie. Ha a Fidesz (mint sokan az óta is gondolják) pusztán egy kedves alternatív-szubkulturális liberális közösség lett volna, akkor bár nehéz szívvel, tudomásul veszik az 1994-es választási eredményt, ám abból nem vonnak le olyan következtetést, hogy karakterükön változtatni kéne. Mert miért is ne lett volna elégedett választási eredményével egy „alternatív párt”?

De Petőfi kései utódai akkor már homogén tömeget alkottak a Fideszben, és kormányzásra vágytak.

Ebből az optikából (és csakis ebből) válik érthetővé, hogy egy addig szervezeti értelemben totálisan „érdektelen” párt 1994 után „hirtelen” szervezetépítésbe kezd. Másképpen szólva: ekkor csapja meg a Fideszt először a „történelem szele”, mégpedig az MSZP abszolút többségű választási győzelme képében. A történelem egyszerre jelenti a közelmúltat, a Kádár-rendszer „restaurálását”; és azt, hogy a Fidesz az MSZP megerősödésében a távolabbi múlt, az országot irányító kiemelkedő nagy párt feltámadását is észrevette. És mindkét múlttal szemben alternatívát akart állítani. Ehhez pedig csakis egy erős szervezeti háttéren, egy a korai Fideszétől merőben eltérő döntéshozatali struktúrán keresztül vezetett az út. Innen válik logikussá az elhatározás: egy ilyen nagy baloldali párttal szemben csak egy szintén nagy és komplex (gazdasági, társadalmi, kulturális) infrastruktúrát birtokló pártnak van esélye. Vajon Petőfi és társai hogyan gondolhatták volna reálisan megvalósíthatónak a köztársaságot, ha nem egy nagy szervezeti háló segítségével?

A Fidesz első tudatos, a nagykönyvben előre meg nem írt lépése tehát az 1994-es választási eredmény „olvasása”: Magyarországon – vélik – nemhogy radikális változás nem következett be, de egyenesen megakadt a rendszerváltás, s ahhoz, hogy az újra meginduljon, majd végbe is menjen, a Fidesz új szervezeti rendszerére, egy hatékony struktúrára lesz szükség.

Akik szerint itt kizárólag egy „elvtelen” fordulat történt, azok elfelejtik a politikának ezt a meghatározó – nevezzük így: szervezetépítő – faktorát valamint azt is, hogy a politikában célszerű vizsgálni a kölcsönhatásokat is. Vajon miképpen fejlődik tovább a Fidesz, ha az MSZP nem 54%-kal nyeri a választás, s nem jön létre a 72%-os MSZP-SZDSZ koalíció? Mi van, ha egy szűk többségi kormány alakul 1994-ben? A Fidesz válasza akkor is a „kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb” szlogen? Hajlok a felé, hogy egy nem várt baloldali erőfölény lett az a „hajlamosító” tényező, amelyről már a dolgozat elején is beszéltem.

Ráadásul volt még egy – immáron a Fidesz saját mozgásából következő – másik „hajlamosító” tényező is, ami a szervezeti építkezést helyezte a középpontba. Ez pedig az 1990-1994 közötti parlamenti ciklusból leszűrt tapasztalat. Mert való igaz, hogy 1993-ban a Fidesz a legnépszerűbb pártnak tűnt, mégis csúfos választási vereséget sze3nvedett. Ebből a párton belül sokan azt a következtetést vonták le, hogy hiába erős szimbolikus ügyekben a párt, ha nincs meg a társadalmi beágyazottsága. Voltaképp az 1994-es választáson megmutatkozott, hogy az erős nemzedéki összetartozást mutató Fidesznek a generációs jellegen túlmeglehetősen kevés a birtokolt és a professzionális politika érdekében mozgósítható erőforrása.

Egy erőforrás-aszimmetria létezett tehát azok között a pártok között, amelyek (MSZP, SZDSZ) döntően a késő Kádár-rendszerben halmozták fel ezeket az erőforrásokat és a Fidesz között, amely ilyen erőforrásokra sem a 80-as években, sem a kora 90-esekben nem tehetett szert. Kulcskérdéssé vált tehát a megvalósítható politikai célok érdekében mozgatható politikai szervezet. Már ha (ismétlem) a Fideszt nem alternatív és nem csak rész-ügyek képviseletére „szakosodott” szervezetnek tekintjük.

A politikai vezető, mint erőforrás

Beleilleszkedik a szervezetépítésbe, mégis attól részben elkülönülő terület az újfajta személyzeti politika, egészen pontosan egy a politikai döntések maximalizálására kifejlesztett vezetésistruktúra. A Fidesz pályájának első korszakában – hagyományos értelemben – nem volt vezetve. Egy értelmiségi önmeghatározás felől ez lehet rokonszenves; azt a célt azonban, hogy a Fidesz marginális pártpolitikai szerepéből meghatározó tényezővé váljék, nem segítette. A kihívás nem volt kicsi: egy legendásan vezetés-ellenes pártot kellett átalakítani és alkalmassá tenni egy megfelelően centralizált döntéshozatali rendszerre.

A Fidesz felemelkedését nagyban annak köszönheti, hogy talált erre a szerepre alkalmas embert soraiban. Megint csak utalva történelmi analógiánkra: vajon Petőfi tudott volna-e egy pártot vezetni? Vajon a célokban és a személyiségben rejlő radikalizmus anno össze tudott volna-e forrni egy hatékony szervezetben, ami ráadásul kormányképes erővé válik? Természetesen nem tudhatjuk a választ.

Azt tudjuk, hogy Orbán Viktor „kiválasztódása” az egész hazai politikai életet (s nem csak a Fideszt) új pályára állította, hiszen felszínre hozta a politikai karizma kérdését: kell-e, hogy egy pártnak legyen karizmatikus (vagy enyhébben: talentumos) vezetője? Ez a kérdés a rendszerváltástól a 90-es évek második feléig (és sok tekintetben napjainkig) meglehetősen alultárgyalt kérdés. Egyfelől ténynek tekintendő, hogy a rendszerváltás nem dobott a felszínre markáns és karizmatikus politikusokat. Ugyanakkor a demokrácia kialakulásával egy olyan szemlélet is kialakult, hogy nincs is szükség ilyen kvalitásos politikusokra, lévén a demokrácia elsősorban „ember-nélküli” intézményrendszer. Ha tehát megvannak az intézmények (és az átmenet utáni időkben úgy tűnt, megvannak), akkor a demokrácia sínen van, hiszen teljesen mindegy a politikus kvalitása, csak egy dolog számít, az, hogy egyetértsenek az intézmények működtetésében.

Ehhez képest teljesen másodlagos, vannak e átlagon felüli kvalitásaik. A Fidesz azzal, hogy „felkínálta” Orbán Viktort, kavicsot dobott az állóvízbe, abba a vízbe, ahol tulajdonképpen Horn Gyula minősíthető a legkaliberesebb politikusnak. Ha ma vissza kellene emlékeznünk a 90-es évek második felére, bizonyára egyetértenénk: nemigen tudunk felidézni nagyszabású politikusokat.

Bármiként is vélekedünk ma Orbán Viktorról, el kell ismernünk, hogy a Fidesz egyszemélyi vezetőjévé való válása fordulópont a magyar politikában, mert ráirányítja a figyelmünket a politikusra, mint személyiségre. Lényegében a 90-es évek közepétől az ő egyre markánsabb személyisége lesz az, ami meghatározza nem pusztán az akkor újraszerveződő jobboldal, de a baloldal mozgását is. Hogy ne mondjam: Orbán nélkül nincs Gyurcsány.

Voltaképp sokkal tudatosabb lépést tesz itt a Fidesz, mintsem azt, hogy bevezeti a párton belül az elnökség intézményét. Ezzel a Fidesz benyújtja igényét arra, hogy tartósan kíván a magyar politika egyik főszereplője lenni. Mint láttuk, pályafutása első szakaszában (1988-1994) erre – sok okból – nem lehetett képes. Az MDF kiesése, befolyásának vészes megcsappanása azonban a Fideszt rövid idő alatt egyfajta potenciális váltópárti szerepbe röpíti. Az 1994-es választási eredmény – fentebb említett – „olvasása” tehát azt jelenti, hogy a Fidesznek nem elég „egyszerű” szervezeti reformot csinálnia; ennél több kell: mindenoldalú önreform, s ennek részeként egy olyan vezető, amilyennel egyetlen ellenfél sem rendelkezik.

Orbán Viktor ez idő tájt kiformálódó vezetői személyisége tehát már nem pusztán a korábbi alternatív Fidesz ellenpontja, hanem ő azért lesz egyszemélyi vezető, mert a párt általa, rajta keresztül képzeli el azt, hogy korábban hiányzó társadalmi beágyazottságát megteremtse. Gondoljunk csak bele: ha 1998 elejére ez a vezetői talentum nem állt volna már rendelkezésre, vajon az MSZP és Horn Gyula vállalta volna-e a nyílt miniszterelnök-jelölti vitát? Attól tartok, azért vállalták, mert mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, Orbán az első olyan ellenzéki politikus, akivel egy hivatalban lévő miniszterelnöknek már „kétoldalú” vitát kell folytatnia. A Fidesz rá tudta kényszeríteni ellenfelét, hogy az beleegyezzen az 1990-ben és 1994-ben létező: „ahány párt, annyi miniszterelnök-jelölt” vitaforma megszüntetésébe.

Nemcsak annyi történt tehát, hogy a Fidesz egy kvalitásos politikust emelt vezető szerepbe; mindennek kihatása volt az egész politikai térre: Orbán megjelenése világossá tette, hogy a kormányzó baloldalnak vele kell számolnia, s őt kell legyőznie, ha a továbbiakban is hatalmon akar maradni. Általánosabban szólva: a másik oldalnak akármennyire nem fűlik a foga ahhoz, hogy a vezetői karizmát fontosnak tekintse, a jövőben nem kerülheti meg, hogy találjon magának ilyen vezetőket. Ha nem, akkor ezzel óriási versenyhátrányba kerül. Nos, elmondhatjuk, hogy a bal-liberális oldalon – Gyurcsányon kívül – ilyen vezető nem bukkant fel. A mai aszimmetria egyik fontos oka, hogy a bal-liberális oldalon nem tudnak olyan személyiséget kiállítani, akiről elhiszi a közönség, hogy integrálni képes azt a politikai tábort és Orbánéhoz hasonló kvalitásokkal rendelkezik. És azt sem hiszi el a közönség ennek a tábornak, hogy nincs is szükség ilyen személyiségre.

Az ideológiai faktor

Végül, de nem utolsósorban beszélnem kell az ideológia faktorról, de az egyszerűség kedvéért nevezhetjük ezt víziónak is. Azt állítom, hogy a Fidesz ebben a tekintetben fordított utat járt be, mint riválisai, azaz: vízió tekintetében akkor jött a Fidesz ideje, amikor ellenfelei éppen kimerültek. S ez is – ahogyan a másik két területen is – a 90-es évek második felétől már bekövetkezett.

Bár fenntartom, hogy a Fidesz „petőfiánusan” forradalmi karaktere már a rendszerváltás idején is jelen volt, de azt egy ideig elnyomta egyrészt a demokrácia felépítésének és diktatúra lebontásának igénye; másrészt a Fidesz 1994-ig amolyan ideológiailag „köztes” párt volt. Mai szemmel nézve meghökken, mi több, megdöbben az olvasó, hogy a párt politikusai az első hat évben nagyon következetesen se nem népinek, se nem urbánusnak deklarálják magukat, hanem mindkettőnek és egyiknek sem. Az akkoriban velük készült interjúkban Orbán Viktor, Kövér László és mások is beszélnek arról, hogy ők meg kívánják haladni a magyar politikatörténet átkos népi-urbánus megosztottságát, s ezért tudatosan próbálják ötvözni magukban mindkét irányzat értékeit.

Ez a „döntésképtelenség” persze másrészről összefügg azzal a hagyományos értelemben egyáltalán nem hatékony vezetési struktúrával, amelyről fentebb már beszéltem: a Fidesz pályája első szakaszában nem akar egyetlen ideológia letéteményesévé válni. Azért sincs szüksége egyértelmű szervezeti keretekre, hatáskörökre, döntéshozatali mechanizmusokra, s végtére is: pártelnökre, mert a párt egész rendszere éppen ennek az egyértelműségnek az ellentettjét fejezi ki. Azt, hogy ők sem nem flamandok, sem nem vallonok, hanem: belgák.

1994 azonban – ideológiai értelemben is – fordulópont, mert hiszen az is kiderül, hogy nem csak szervezeti és vezetési hiátusaik vannak, de ideológiaiak is, s ha 1998-ban labdába akarnak rúgni, akkor nincs mese: meg kell rajzolni ideológiai profiljukat is. Ez lett aztán – néhány éven belül – a polgári profil, ami aztán a 2000-es évektől napjainkig rengeteg változáson ment keresztül.

De itt most nem is e változások további számbavétele a lényeg, hanem az, hogy arra mutassunk rá: az ideológiai identitás megtalálása az 1994-es elvesztett választás után újabb versenyelőnyt jelentett a Fidesz számára. Legalábbis ezt bizonyítja az 1998-as megnyert választás, majd pedig az, ami 2010-ben és 2014-ben történt. A Fidesz elsőként eszmélt a pártok közül, hogy egyáltalán szükség van világosan megrajzolt ideológiai profilra.

Az MSZP ezzel megalakulásától kezdve – egészen mostanáig – hadilábon állt. Mindennek sok oka van, többek között az a fajta hagyomány, amelynek mégis csak örököse a párt, s ez a válság-kezelés, vagy válság-menedzserkedés. Akármennyi is igyekezett elhatárolódni a 90-es évek elején az MSZP a Kádár-rendszertől, az a politikai felfogás, amelyet magának kialakított, ebből a korszakból jött, s ez: a pragmatikus, menedzser-jellegű attitűd. Voltaképp 1994-ben is ez, s nem egyfajta új és modern ideológiai arcél segítette hatalomra. Egyszerűen az MSZP elhitette magáról, hogy ért a válságkezeléshez; s válságból bőven volt az Antal- és a Boros-kormányok bukása után.

Az SZDSZ-nél más volt a helyzet: itt a rendszerváltás idején nagyon is volt egy ideológia-értékű karakter, a fentebb már említett „határolt forradalom”. Ebben benne volt egyrészt a „nem fog fájni”, másrészt viszont a „minden más lesz” ígérete, s ezt az emberek honorálták. csakhogy 1994-re, majd pedig utána az SZDSZ elveszítette ezt az ideológiailag innovatív kapacitás. Talán éppen az MSZP-vel való koalíciókötés, talán a rendszerváltás-kori ígéretek teljesületlensége következtében, minden esetre a Horn-kormány idején az SZDSZ már nem innovatív párt és választói vonzereje is nagymértékben csökken. 1994-ben még viszonylag nagy tömegek szavaznak rá, de 1998-ban már eljut arra a kispárti szintre, amelyből aztán kilépni többé már nem tud, sőt még tovább zsugorodik is.

A Fidesz lényegét tekintve két pragmatikus menedzserpárttal szembenézve gyakorlatilag privilegizálja magának az ideológiai nyelvezetet, és a 90-es évek második felétől kezdve kialakítja magának azt a beszédmódot, amelyen keresztül érintkezik a választókkal. Ennek a beszédmódnak most csak két – máig következetesen alkalmazott – elemét emelem ki: anemzetközi orientációt és a történelmi beágyazódást.

Ami az előbbit illeti: ma a Fideszről mindenki (vagy a legtöbben) azt gondoljuk, hogy Nyugat-ellenes párt. Ennél azonban összetettebb a kép, s összetettsége már 20 évvel ezelőtt is jelen van, sőt: 1994 és 1998 között alakul ki. Lényege, hogy a Fidesz külpolitika ideológiája „forradalmi”, s már akkor sem pusztán Nyugat-követésre épül. Elég elolvasnunk az akkoriban készült szövegeket; a Fidesz már akkor szorgalmazza az európai intézmények átalakítását és az új kihívásokra való alkalmassá tételét. Ez aztán a későbbiekben is meghatározó marad, miközben a bal-liberális oldal lényegében semmit nem mond erről a „változó” Nyugat-Európáról. S valljuk be: az, hogy a Nyugat sem egy statikus valami, nem áll messze a magánemberi tapasztalatoktól. Ráadásul a párt a későbbiekben fokozatosan meggyőzi a magyar társadalom jelentős részét, hogy neki higgyen, ne pedig ellenfeleinek. Itt (és csak itt) kamatoztatja a Fidesz azt a korai szemléleti sajátosságát, amelyről a „belgaság” kapcsán beszéltem. Már a 90-es évek második felétől a Fidesz által hirdetett külpolitika erősen „belga”, ami alatt most nem azt értem, hogy mindenben megfelel Brüsszelnek, hanem azt, hogy már akkor is óvatos a nyugatosság ügyében. 2014-15-re pedig teljesen világos, hogy a Fidesz ezen a nyomvonalon haladva jut el oda, ahol ma tart. Mivel a nyugati fejlődést (mint szerette volna) nem tudta kellőképpen befolyásolni, bizonyos értelemben elfordult a Nyugattól. Ahogyan az SZDSZ-től is, amikor annak politikáját már nem tudta befolyásolni.

Értsük persze ezt jól: a magyar társadalomban ez a „kettős külpolitikai” hagyomány mindig is jelen volt. A viszonylag kis létszámú s feltétel nélkül nyugatos tábor mellett mindig volt egy nagyobb létszámú, a Nyugatot illetően kritikus vagy a hozzá való viszonyt alternatív módon értelmező tábor. A Fidesz mára kialakuló fölénye – e tekintetben – abból adódik, hogy rátalálterre a táborra, és tartósan képessé vált ezt a tábort magához kötni.

Másfelől ellenfelei fölé kerekedett a Fidesz „történelem-politikai” értelemben is. A már emlegetetten pragmatikus karakterű bal-liberális pártok számára minden nagy rébusznak számított a történelem. Számukra a késő Kádár-rendszer is csak úgy volt érdekes, mint egy átmeneti korszak a demokráciába. Miután a demokrácia kialakult, a történelem – hogy egy kis képzavarral éljek – ki is csúszott e pártok kezei közül. S akkor sem tudtak visszatalálni a történelmi szemlélethez, amikor – s ez már a 2000-es évek – kezd megmutatkozni, hogy a Fukuyama-féle „történelem vége” tan napjai meg vannak számlálva. A Fidesz sikerességét tehát itt az adja, hogy hamar ráérzett a történelem fontosságára. Megértette, hogy bármennyire is nagy váltásnak tűnt a rendszerváltás, az emberek nagy részének fejében a demokrácia nem jelent éles elkülönülést a korábbi korszaktól. Ezért a Fidesz azt is vállalta, hogy – s ez már 2010 utáni történet – ellenfelei azzal vádolják (s ez még a „diktatúrázás” előtt volt), hogy valójában a kádárizmus pártja. Meg persze a Horthy-rendszeré.

Mai mérleg – hogyan oldható az aszimmetria?

Akárhogyan is: a polgári gondolatkör bevezetésével, a Nyugathoz való kritikus viszony megfogalmazásával és a történelmi léptékű gondolkodásmód elterjesztésével a Fidesz rehabilitálta az ideologikus gondolkodást, ami 1998-ban már választási győzelmet eredményezett. De ezt aztán 2002-ben gyors vereség, majd pedig két ellenzéki ciklus követte. Ez utóbbi nyolc évben halmozta azonban fel a Fidesz azokat az erőforrásokat, amelyek 2010-re meglehetősen aszimmetrikus helyzetet idéztek elő.

Szervezeti értelemben ekkorra jött létre a kétharmados hatalmas kormánypárt. Az ellenzék rossz (mert a magyar történelemről tudomást nem vevő) értelmezésében ez lényegében diktatúra. Aki ismeri a magyar történelmet, tudja, hogy az tele van ilyen vagy ehhez hasonló méretű kormánypártokkal.

Vezetési értelemben kiderült, hogy miközben Orbán Viktor kétségkívül a jobboldal tekintélyes vezetője, a baloldalon nem csak a pártkénti szétaprózottság tűnik fel, hanem tehetséges és formátumos vezetők hiánya is.

Ideológiai értelemben a mai jobboldal szintén messze ellenfelei fölött áll. Ezt a bal-liberális oldalon is tudják, ahol eddig annyit tudtak kitalálni, hogy „Orbán, takarodj”. Ez a tüntetéseken felharsanó szlogen azonban nem helyettesítheti az ideológiát, amelyet azonban sok-sok ellenzéki kis pártnak kellene összeraknia. Erre láthatóan nem képesek, ugyanakkor elvetik, hogy egyetlen nagy ellenzéki pártot hozzanak létre. 

A fenti dolgozatban – bízom benne, hogy néhány meggondolandó összefüggésre is rámutatva – bevezettem a politikai szimmetria fogalmát. Szervezeti, vezetési és ideológiai értelemben ez az aszimmetria már a 90-es évek második felétől kialakult, s különösen 2006 után mélyült el. Korántsem véletlen tehát az, hogy hol tart a Fidesz és hol az ellenzék.

Az, hogy a Fideszen belül most repedések kezdenek mutatkozni, még semmit nem old meg abból a problémából, amely a mai ellenzék térfelén mutatkozik. Gyakorlatilag húsz év bal-liberális politikai vonalvezetését kell felülvizsgálni, és arról alapos számvetést készíteni.

A kormány-ellenzék viszonyban mutatkozó mai egyensúlytalanságot tehát csak nagyon szívós munkával küzdheti le (ha egyáltalán) az ellenzék. E szívós munkában előbb-utóbb szembesülniük kell az alapkérdéssel: hány pártot célszerű működtetni az ellenzéki oldalon. Ha erre megtalálják az adekvát választ, akkor szervezeti értelemben már megtették az első lépést, s jöhet a vezetés és az ideológia…

***

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 146 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Ouroboros
2015. február 14. 21:59
Mert gecik. A gonosz mindig hatékonyabb.
moricka13
2015. február 14. 10:42
Csizmadia Ervin! Beszél hülyeségeket, ráadásul hosszan. Egy frászt hatékony a FIDESZ. A helyzet az, hogy a magukat ellenzéknek tartók tulajdonképpen nincsenek is. A politológusok, elemzők, közírók,újságírók, handabandázó hülye gyerekek meg ontják magukból a marhaságaikat. És még meg is élnek belőle. Sok beszédnek sok az alja.
Akitlosz
2015. február 13. 20:17
"egyszemélyi vezetőjévé való válása fordulópont" Mert ez mikor történt? Amióta Fidesz létezik, azóta Viktor a Viktor. Mindig is ő volt ott az első, már 1989-ben is, s azóta is folyamatosan. Nekem nem tűnik úgy, hogy bármiféle változás történt volna a Fidesz élén az utóbbi időben.
Berecskereki
2015. február 13. 17:53
Már megint költekezik Orbán! Tönkreteszi az országot, lepaktál Junckerrel, akiről úgy tudja a Jereváni rádió, hogy be akar lépni a Fideszbe. ;-) "Öt magyar operatív program támogatását hagyta jóvá pénteken az Európai Bizottság, ez több, mint 20 milliárd euró elköltését jelenti."
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!