A pénzhez három dolog kell: háború, háború és háború

Az Egyesült Államok huszonegyedik alkalommal is beletúrt a saját fegyverkészletébe, hogy újabb csomagot állítson össze Ukrajnának. Az utolsó szállítmány 600 millió dollárt ért, ezzel pedig a háború kezdete óta a fegyversegélyek költsége átlépte a 15,1 milliárd dollárt. A napokban Biden újabb 11,7 milliárd dolláros sürgősségi támogatást kért a Kongresszustól, amit zömében ugyanerre a célra kíván fordítani. A saját készlethiányt persze valahonnan pótolni kell, így a fegyvergyártó vállalatok ismét a jól ismert és számukra legszerencsésebb helyzetben, egy elhúzódó háború profitesőjében találták magukat.

Mégis kinek a háborúja?

Az USA fegyverszállításainak ideológiai alapja a mai napig Franklin D. Roosevelt elnök 1940. december 29-én elmondott rádióbeszéde, amelyben elmagyarázza az amerikaiaknak, miért szükséges a lehető legnagyobb mennyiségű haditechnikai eszközzel támogatni az Európában a náci birodalommal csatázó Nagy-Britanniát. Roosevelt megfogalmazásában az USA nem más, mint a demokrácia nagy fegyvertára, ez a kifejezés pedig remek lehetőséget biztosít arra mind Joe Biden elnöknek, mind a fegyvergyártóknak, hogy kényelmes melegébe burkolózva elhárítsák a kényelmetlen kérdéseket. 

Ahogyan Shlomo Ben-Ami volt izraeli külügyminiszter új írásában rámutat: senki nem vitatja, hogy az USA óriási segítséget nyújt az ukrán függetlenségért vívott harcban, de

Hogy tiszta legyen: a világ öt legnagyobb fegyvergyártó cége (Lockheed Martin, Raytheon, Boeing, Northrop Grumman, General Dynamics) mind amerikai, a száz legnagyobb fele szintén az. Az illusztris listára mindössze húsz európai haditechnikai cég került fel, ami jól jelzi, miért fontos az Egyesült Államoknak hadiipari szempontból is a világ csendőrének és a demokrácia legfőbb őrzőjének mindenkori szerepe. A háború kirobbanását követően az említett öt amerikai cég részvényei azonnal kilőttek.

Tegyük most félre a morális aggályokat azzal kapcsolatban, hogy valójában kiknek a kezébe kerül az USA által szállított fegyverek egy része, vagy azt, hogy a Kongresszus jó néhány tagja komoly összegért vásárolt be magának a fegyvergyárak részvényeiből: ez sem az elnököt, sem a gyártókat, sem a Kongresszust nem hatja meg. Az orosz-ukrán háború valóban hab a tortán, újabb (igaz, óriási) fogaskerék egy amúgy is olajozottan működő gépezetben. Az Európába irányuló fegyverszállítmányok nem a háborúval kezdődtek:

(ebben természetesen Magyarország is benne van, az arányaiban egészen brutális haderőfejlesztési programjával), a háború azonban csúcsra járatta a rendszert. Egész Európa fegyverkezik (a németek 100 milliárd eurós programja már-már új dimenzióba helyezi a fogalmat), az amerikai cégek pedig – akik eleve a globális fegyverkereskedelem 39 százalékát birtokolják – érthetően a legtöbb fegyvert akarják a tengeren túlra szállítani. 

Haverok fegyverben

Nincs a fegyverlobbinál erősebb csoport az Egyesült Államokban. Mindig is így volt és mindig is így lesz. Az USA lobbikörei olyan kapcsolati tőkét összpontosítanak a kezükben, amely egyesíti a védelmi ipar valamennyi szereplőjét, az agytrösztöktől és a gyártóktól kezdve az amerikai döntéshozókon keresztül egészen az egyébként ellenségesnek és elnyomó rezsimnek bélyegzett országok kormányáig. Ez az a folyamat, amelynek eredményeképpen

Shlomo Ben-Ami jogosan céloz Dwight Eisenhower elnök 1961-es búcsúbeszédére, amelyben az elköszönő politikus óva inti az USA-t attól, hogy hadiipara jogosulatlan és kontrollálatlan befolyást szerezzen, mert annak beláthatatlan következményei lennének. Néhány éven belül a fegyvergyártóknak mégis tálcán kínálta magát a vietnámi háború, amellyel az USA (szüneteket beiktatva) elkezdte azon végtelen és – mint azt a katasztrofális afganisztáni kivonulás utóélete jól példázza –  eredménytelen háborúinak sorát, amelynek az igazi és gyakorlatilag egyetlen nyertesei mindig a fegyvergyártók voltak, és amely most éppen az „ukrán demokrácia megvédése” című fejezetnél tart. 

Bővülő szövetség, növekvő profit

Az USA fegyvergyártói nem egyszerűen szeleteket kérnek a tortából, hanem magát a kést, amivel fel lehet azt vágni. A NATO-bővítés mindenkori terveire a lobbicsoportok úgy vetik magukat, mint oroszlán az antilopra. Így volt ez a Varsói Szerződés felbomlása után is, amikor a közép-kelet-európai országok jövőbeli NATO-csatlakozását valóságos terülj-terülj asztalkámként fogták fel, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a folyamatot felgyorsítsák, nem törődve azzal, készen áll-e egyáltalán rá az adott ország. Ahogyan William J. Burns volt külügyminiszter-helyettes és a CIA jelenlegi igazgatója fogalmazott:

A lobbitevékenység a kilencvenes évek óta olyan erős a területen, hogy hiába intette óvatosságra kormánytanácsadók és titkosszolgálati főnökök serege az elnököket, hiába figyelmeztettek katonai vezetők érdeksérelemre, hiába tartotta a kongresszusi költségvetési hivatal kiugróan drágának a csatlakozási szándékok erősítését, végül a szélesre tárt kapuk elve diadalmaskodott. (Lehet vitatkozni a jelenlegi háború előzményeiről, de tény, hogy George W. Bush volt a legjobban elkötelezve Ukrajna csatlakozása mellett a bukaresti NATO-csúcson, pedig előre szóltak neki Oroszország várható reakciójáról és arról, hogy a dolog forszírozása az orosz revizionista nacionalizmus újjáéledését váltja majd ki.) 

A fegyvergyártók pontosan – és jól – érezték, hogy a hidegháború végeztével frissíteniük kell a piacokat, így mindent bevetettek a bővítés érdekében. Akkoriban senki nem látott semmi kivetnivalót abban, hogy 

így a bizottság tulajdonképpen a hadiipar lobbiszervezeteként működött. A terv működött, a csatlakozásokkal a fegyvergyártók újabb piacokat szereztek, befoltozva tárcájukon a hidegháború vége miatt megjelent lyukakat. Ahogyan Tom Harkin szenátor jellemezte az amerikai bővítési terveket: olyan Marshall-terv, amely a védelmi ipar szereplőinek nyújt megoldást fegyvereladásra és profitszerzésre.

Friss hús

Finnország és Svédország csatlakozása újabb piacokat nyit az amerikai cégek előtt. Amerikai kezdeményezésre a NATO már 2014-ben elindította azt az interoperabilitási partnerségi programot, amely a NATO partnerországainak (tehát a most csatlakozóknak is) erősen ajánlja a NATO-szabványok, eljárások és felszerelések használatát. Miután Európa katonai felszerelésének – haditechnikát is beleértve – jelenleg mintegy 60 százaléka az Unión kívülről származik, nem nehéz megérteni, hogy a program mennyire kedvez az USA hadiiparának.

Az Európai Unió most kezd ráébredni saját mellőzöttségére a fegyvergyártási területen.

a Defend-EU névre keresztelt program már kifejezetten a közös hadiipari fejlesztésekről szól, az európai fegyvergyártók pedig mindent megtesznek, hogy EU-kompatibilisan, iparágukat a „társadalmi fenntarthatóság” státuszába helyezve részesüljenek a brutálisan növekvő, Európai Beruházási Bank által is eszközölt közös védelmi befektetésekből.

Ez azonban még a jövő zenéje. A mostani háború egyértelmű győztese hadiipari szempontból az Egyesült Államok. (Elég, ha csak a két hónapja megkötött üzletre gondolunk, amelynek értelmében az USA 8,4 milliárd dollár értékben szállít az ambiciózus Németországnak F-35-ös vadászgépeket.) Az amerikai fölény persze a költségvetésnek is köszönhető. A Kongresszus az idén 800 milliárd dollárra növelte a védelmi kiadásokra fordítható büdzsét, amelynek segítségével az USA toronymagasan előz mindenkit a kutatás és a technológiai újítások területén is. 

Shlomo Ben-Ami úgy fogalmaz: nyomós erkölcsi okai vannak az USA Ukrajnának nyújtott segítségének. Ugyanakkor a mostani háború talán minden eddiginél világosabban mutatott rá arra, hogy

ha pedig ez így marad, akkor várhatóan egyre több fegyveres konfliktusba fog keveredni.
Montecuccoli tételmondatának parafrázisával élve, a pénzhez három dolog kell: háború, háború és háború.

Fotó: 123rf