Régi ellenségből most egyszerre jóbarát?

Azért nem olyan egyszerű dolog leakasztani a fogasról egy országot, amely azonnal kipótolja a világpiacon napi kétmillió hordónyi olaj kiesését. Ekkora lyuk keletkezett a 23 országot tömörítő OPEC+ (a pluszjel Oroszországot jelzi) döntésével, amely egy hónapja határozott a kitermelés mérsékléséről. Ahogy az lenni szokott, az OPEC+ ezúttal is mesterséges hiánnyal próbálja emelni a világpiaci árakat, mintha azok már nem az egekben lennének. 

A főleg közel-keleti államokat tömörítő szervezet még azt is felvállalta, hogy szembemegy az Egyesült Államok érdekeivel. Manapság jobb, ha Washington felkészül az ilyen helyzetekre: a világ termelésének 40 százalékáért felelős együttműködés most elkezdte húzogatni az oroszlán bajszát.

Még mindig az olaj

Amerika elképzelésével határozottan ellenkezik az a politika, hogy az oroszok is többet kapnak a világpiacon az olajukért. Hát akkor mit érnek a szankciók, amelyeket annyira pártolt Washington? A másik kérdés az amerikai belpolitikához kötődik. Most, kedden lesznek a félidős választások az Egyesült Államokban, mindenki azt beszéli, hogy a demokraták súlyos vereségre készülhetnek. Ebbe belejátszik az is, hogy hónapok óta az üzemanyagért egyre többet kell fizetniük az amerikai állampolgároknak is. A napokban – tőle eléggé szokatlanul – Biden elnök kifakadt, és kemény szavakkal ítélte el az amerikai olajtársaságokat, amelyek fülük botját se mozdították arra a fehér házi felkérésre, hogy mérsékeljék az árakat a kutakon. Csupán az elmúlt három negyedévben dollár százmilliárdokat kerestek a nagy olajipari cégek, és még egy „öregember” kérését se veszik komolyan. Irgum-burgum! 

Az OPEC+ döntésén is legalább ennyire felháborodott az amerikai elnök, de azt nem bírálta nyílt színen.

Kicsit sok feltétel ez egyszerre: legyen közel, legyen baráti, és azonnal dobjon piacra több millió hordó olajat – ez együtt teljesíthetetlen feltétel-sorozat. De aztán csak előhozakodtak a külügyérek egy névvel: Venezuela. Közel van? - igen. Baráti? – majd megpróbálunk alakítani a nézetein. De hogy pillanatok alatt elárasztaná a világpiacot olajjal, az teljes mértékig kizárt, ugyanis éppen a mi szankcióink következtében van az olajiparuk válságban. Ez azt jelenti, hogy gyorsan nem fognak a mi kedvünkre tenni, de ne zárjuk ki, hogy a jövőben változhat a helyzet – gondolkodhattak az amerikai döntéshozók.

Mindegyik kísérletük csúfos kudarc

Mindenesetre bátor felvetés, hogy a két ország viszonya újra normális, de legalábbis nem gyűlölködő lesz. Jó negyedszázada, amikor Venezuelában a baloldali jelölt győzedelmeskedett a választáson, eldurvult a viszony, a bolívari forradalom képviselője, Hugo Chávez jutott hatalomra. Venezuela ekkor dúskált az olajban, jutott a támogatásból a dél-amerikai baloldali rezsimeknek is. 

Az olajexportőr országban eredetileg számtalan nagy amerikai olajvállalat tevékenykedett, hiszen 

Aztán annyira eldurvult a viszony az Egyesült Államokkal, hogy a Fehér Ház előbb olajimport-tilalmat rendelt el, majd megtiltotta az amerikai vállalatoknak a kitermelésben való részvételt. Az eddig habzsoló Caracas most visszaesett a nélkülözésbe. 

A háttérből Washington támogatott számtalan szervezkedést, amely a baloldali kormány elgáncsolására irányult. Ámde mindegyik kísérletük csúfos kudarccal végződött. Chávez, aki sikeresen átjátszotta az ország vezetését egy hű követőjének, Nicolás Madurónak, 2013-ban rákbetegségben meghalt. 

Az amerikai vállalatok távoztával jött el a cudar idő Caracas számára. A Fehér Ház taktikája egyértelmű volt: ki kell éheztetni Venezuelát, majd az elégedetlen tömeg elvégzi azt a munkát, amely hatalomváltáshoz vezet. Vártak a felkelésre, de az csak nem akart bekövetkezni, illetve nem olyan erővel zúdult fel a népharag, hogy eltávolítsa Madurót az elnöki székből. Sokan nem felejtették el a chávezista vezetőknek azt az évtizedet, amelyben jobb életet biztosítottak a rendszer támogatóinak. A caracasi vezetők az ő segítségükkel és a különböző félkatonai milíciák támogatását élvezve minden hatalomátvételi kísérletet meggátoltak.

Mesés tárgyalások

Közben a 28 milliós Venezuela igen mély gazdasági válságba berült, kezdett kiürülni, az utóbbi évtizedben majd hétmillióan távoztak a dél-amerikai országból. Nemcsak a politikai elnyomás és a változás reménytelensége hajtotta emigrációba a milliókat, hanem az élhetetlen élet – a megtakaritásokat hónapok alatt lenullázó hiperinfláció a jegyrendszer, az állandó áramkimaradások, a munkanélküliség. Főként ezek okán döntöttek úgy milliók, hogy bárhol máshol jobb. 

Már évekkel ezelőtt elapadtak ugyanis az olajbevételek, amelyek eddig lehetővé tették, hogy a mezőgazdasági termékek kilencven százalékát importból fedezzék. A munka nélkül maradt dolgozók az eddig sem modern olajkutakról magukkal vittek szinte mindent, ami mozdítható. Most meg ott rozsdásodnak a megmaradt gépek. Biden innen akart napi kétmillió hordó olajat bedobni a világpiacra, ám a legderűlátóbb vélemény is félmillió hordóról szól. 

Az Egyesült Államok is azon van, hogy enyhítse a feszültséget. Szó van arról, hogy Caracas visszaengedné a Chevron olajvállalatot Venezuelába, feloldaná az Amerikában befagyasztott venezuelai devizakészletet, ám ennek az a feltétele, hogy a kormány tárgyalásokat kezd a Juan Guaidó vezette ellenzékkel.

A legutóbbi, 2019-es elnökválasztás után a fél világ Guaidót ismerte el államfőnek, de még a kitörő zavargások sem tudták az elnöki székbe ültetni. “Mi teljes mértékig hajlandók vagyunk a tárgyalásokra” - mondja a caracasi vezetés, de az ellenzék újból veszélyt szimatol, nemegyszer átverte már őket a hatalom. A Maduro-rezsim most tényleg alig kap levegőt, ne engedjenek számára kibúvót, hanem továbbra is szorítsák a nyakát - ez a Guaidó-pártiak álláspontja.

Hova mennek a kivándorlók?

A hatalmas kivándorlás láttán felmerül az is, hogy ki marad otthon. Nyilván azok, akik hűek a jelenlegi rendszerhez, és az ellenzékiek az elsők közt hagyják el az országot. De hova mennek? A Venezuelával határos Kolumbia az első állomás, itt jelenleg is több millióan vannak. Akinek van lehetősége, az továbbáll innen. A kivándorlási útvonal további két fő célországa Spanyolország és persze az Egyesült Államok. Az amerikai határhoz Mexikó felől érkezők közt az egyik legnagyobb számban venezuelaiak vannak. 

A The New York Times napilap összesítése alapján csak az idén 150 ezren érkeztek ebből az irányból. Ennek a helyzetnek az orvoslására készített az amerikai kormányzat egy tervet a venezuelaiak megsegítésére. Közülük az idén 24 ezer főnek engedélyezi a bevándorlást, akik repülővel érkeznek, és az Egyesült Államokban támogatóval rendelkeznek. Ez szép gesztus, de alig segít azokon, akik már elhagyták a hazájukat, és valahol letelepedni akarnának. Caracasról azt tudni kell, hogy Dél-Amerika egyik olyan városa, ahol tombol a bűnözés. A venezuelai bűnbandák már “leányvállalatokat” is alapítottak Miamiban és Orlandóban.

A Maduro-rezsim hosszú évekig tartó fennmaradását annak köszönhette, hogy

Oroszországtól és Irántól. Persze egy idő után ennek baráti jellege elhalványult, és inkább arról szólt, hogy a megmentők is jó üzletet kötöttek, például rátették a kezüket a még földben lévő kőolajra. Ezek az országok nem az Egyesült Államok legfőbb szövetségesei. 

Nehéz lesz az egykori ellenségből jóbarátot faragni, még úgy is, ha ezt a folyamatot megsíkosítják egy kis venezuelai nehézolajjal.

(Fotó: Pixabay)