Kielégíthetetlen vágyaink – Az átkos jól-létből a fogyasztói jólétbe

Külön tanulmányt igényelne, hogy a kétkoronás tejet, esetleg a könnyebb lakhatást, a munkahely biztonságát sírják-e vissza, de tény, hogy nem elég csak a 3142 koronás átlagfizetést összehasonlítani a mai 1000 euró felettivel (már akinek jut ennyi, hiszen 18%-unk még mindig 500 euró alatt visz haza).

A gazdasági életben a szocializmus nemcsak a központosított tervgazdaságot, az állami irányítást, a hivatalok adminisztratív döntéseit jelentette, hanem a következménynélküliséget is. A vállalatokat versenyhelyzet híján semmi sem kényszerítette, hogy észszerűsítsenek, fejlesszenek, ahogy nem volt kritérium a rentabilitás sem. Nem is lehetett, hiszen az árakat nem a piac, hanem a bürokrácia határozta meg.

Igaz, pozitívan lehet emlékezni az egyes emblematikus termékek (pl. élelmiszerek) alacsony árára, amit művileg igyekeztek alacsonyan tartani, a szocializmus nagyobb dicsőségére. A rendszer vívmányai közé tartozott a teljes foglalkoztatás elérése, ami papíron kiválóan mutatott, de ezzel csak azt érték el, hogy a munkanélküliség az üzemeken belül csapódott le.

Sokan ezzel magyarázzák a vállalatok és az egész ország gazdasági hanyatlását.  Pedig ettől még eldöcögött volna a szocialista gazdaság szekere, valahogy úgy, ahogy a teve és a fáraó együtt volt képes több ezer évig túlélni a piramisba való bezártságot. (Így szólt a plasztikus vicc a KGST-n belüli viszonyokról, egymás végtermékeinek hosszú távú kölcsönös fogyasztásáról.)

A bukást valójában a ’70-es években elindult harmadik ipari forradalom okozta. A kapitalista gazdaságokban felgyorsultak a fejlesztések, és új gazdaságszervezési modell jelent meg. Kialakultak a globális értékláncok, a termelés koncentrálódott, az előállítási költségek csökkentek, és a termékek piacra juttatása is átalakult. Minderről a szocialista tervgazdaság irányítói lemaradtak. A hetvenes évek technikai fejlettségű áruival szemben a hatvanas évek termelési szervezettségével kellett volna versenyezniük, amihez még társultak az olajválságok és a fegyverkezési verseny terhei.

De nemcsak anyagi téren bukott a szocializmus, hanem ami talán fontosabb, a közgondolkozás szintjén is. A szovjet tábor médiája, filmipara, propagandagépezete nem tudta felvenni a versenyt a kapitalista, elsősorban amerikai gépezettel. Nem tudta ellensúlyozni Hollywoodot, amely sikeresen közvetítette a nyugati életstílust, életszínvonalat – természetesen a megfelelő szabadságeszménybe csomagolva.

A szocialista államok vagy visszafogták a lakosság fogyasztását, és keményítettek a diktatúrán, vagy eladósodtak.  Magyarország és Lengyelország az utóbbit választotta, míg Csehszlovákiában megjelent az áruhiány, és feléltük a tartalékokat.

Érdekes súrlódások adódtak a különféle stratégiákból. Vegyük például az utazások korlátozását Magyarországra, ami a felvidéki magyarságot a ’80-as években kellemetlenül érintette. Ez tulajdonképp magyar kérésre történt, és nem is a beutazásokat kívánták korlátozni, hanem a csehszlovák korona magyar forintra való átváltásának a mértékét. Az ok egyszerű volt: a legvidámabb barakkba beáramló, devizáért megvásárolt termékeket nem kívánták csehszlovák koronára cserélni, főleg úgy, hogy az árfolyam rögzített volt. A hivatalos árfolyamok mellett kialakult a szocialista pénznemek feketepiaci árfolyama.

Így jutottunk el a ’89-es fordulóponthoz. A szocialista gazdaságok lemaradtak a Nyugattól mind versenyképességben, mind munkaszervezésben, mind a piacra jutásban. Hiányoztak a fejlesztések és a technológiai színvonal, de főleg a tőke.

Egy azonban világos volt: a vágy a szabadságra, illetve arra az életszínvonalra, amit a nyugati média általánosnak, mindenki számára könnyen elérhetőnek állított be. Bizakodva vágtunk bele a rendszerváltozásba, hiszen szakmai tudásban, munkakultúrában nem voltunk nagyon lemaradva a Nyugattól.

Az volt az elgondolás, hogy a Nyugat a szabadság mellett jótékony nagybácsiként elhozza majd ide a fejlett technológiákat

és az ahhoz szükséges tőkét, ami megteremti a jólétet.

Egyik országban sem tartott sokáig, hogy a rózsaszín szemüveg lehulljon, és megtapasztaljuk a gazdasági transzformáció fájdalmas mivoltát. Először is liberalizálni kellett az árakat, illetve a külkereskedelmet. Az árliberalizációt egyszerű áremelésként éltük meg, de enélkül nem lehetett volna áttérni a piacgazdaságra. Persze kínos volt ezt átélni, főleg amikor újra kellett tanulnunk a munkanélküliség fogalmát.

Az államnak bele kellett vágnia egy gyors, és átfogó privatizációba. A privatizáció elindítását az akkori uralkodó közgazdasági szemlélet is szorgalmazta, hiszen mindenhol megjelent mantraként: „az állam szükségszerűen rossz tulajdonos”.  Illetve mindenhol szorgalmazták a gyorsabb, sokkterápiának is nevezett gazdasági átalakulást.

1991-től indult a kis privatizáció, ahol kisebb objektumokat lehetett megszerezni nyilvános árveréseken. Ehhez túlzottan sok tőke nem volt a vállalkozó kedvű embereknél, és sokszor alvilági módszerek is előbukkantak egy-egy érdekesebb objektumnál.  Ezt követte az úgynevezett nagyprivatizáció első hulláma, amelyben a legnagyobb szerepet a kuponos privatizáció kapta. A polgárok alanyi jogon részvényeket szerezhettek néhány állami vállalatban.

A gazdasági átalakulás első négy évében jelentősen csökkent a gazdasági teljesítmény. A GDP csak 1994-től kezdett el emelkedni, de addigra már jelentős változások következtek be a tulajdonosi struktúrákban. A teljesítmény a mai napig töretlenül nő, akárcsak a bérek. A béreink a kilencszeresére, míg az árak a 7-8-szorosára emelkedtek. 

A legnagyobb áremelkedést közvetlenül a rendszerváltás után éltük meg, és

csak 2007-ben mondhattuk el, hogy már reálárakban is többet keresünk, mint ’89-ben.

Az élelmiszerek egyértelműen olcsóbbak lettek, sokszor csak harmadannyit kell egy egységnyi termék megvásárlásáért dolgozni, mint ’89-ben. Főleg azoknál, amelyeknek a termelését iparszerűvé tudták tenni. Persze ez az összehasonlítás is sántít, hiszen a rendszerváltozás előtti élelmiszerek minősége messze meghaladta a mai tömegtermékekét. Azért a tejért, kenyérért, marhahúsért kb. hasonló mennyiséget kell dolgoznunk. Kevesebbet kell dolgoznunk az autóért vagy a fogyasztási cikkekért, a lakhatás költségei azonban alaposan megnövekedtek. Ha valaki ’89-ben lakáshoz jutott, 4 napot kellett dolgoznia egy négyzetméterért, ma ugyanez − igaz sorban állás nélkül − egy hónap munkájába kerül, persze nem a fővárosban vagy a nagyobb centrumokban.

Mindent összevetve, ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, melyik rendszerben éltünk jobban.

Egyrészt kétségtelenül többet kereshetünk, és megadatott, hogy akár kiugróan magas legyen a jövedelmünk. Szabadon utazhatunk, ha futja rá, és elfelejthettük a hiány fogalmát.

A másik oldalon ott van az élelmiszerek minőségi romlása, a nehezebb lakáshoz jutás és a jóval nagyobb létbizonytalanság. Ezenkívül pedig az, ami számokban, pénzben nem mérhető: a közösségi kapcsolataink lazulása. Az elidegenedés, amikor már nem segítünk a szomszédnak, nem viszünk kóstolót a disznótorból, és kalákában sem megyünk el a szomszédnak házat építeni.

Egy biztos: a sörért ma is ugyanúgy nyolc percet kell dolgozni, mint az átkosban.

(Fotó: TASR)

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.