1989-ben a kommunista rendszerrel a szocialista gazdaság is összeomlott. Azóta megtanultuk, mi az infláció és a munkanélküliség, de azt is, milyen az, ha jól megy a gazdaságnak. A számok azt mutatják, hogy 2007-től magasabb a szlovákiai átlagpolgár reáljövedelme, mint 1989-ben volt, sőt 2018-ban ezt már negyedével magasabbra mérték. Mégis az emberek 82 százaléka szerint nem élünk jobban, mint az átkosban.
Eredetileg megjelent a Magyar7 hetilap 2019/46. számában, a ma7.sk portálon.
Külön tanulmányt igényelne, hogy a kétkoronás tejet, esetleg a könnyebb lakhatást, a munkahely biztonságát sírják-e vissza, de tény, hogy nem elég csak a 3142 koronás átlagfizetést összehasonlítani a mai 1000 euró felettivel (már akinek jut ennyi, hiszen 18%-unk még mindig 500 euró alatt visz haza).
A gazdasági életben a szocializmus nemcsak a központosított tervgazdaságot, az állami irányítást, a hivatalok adminisztratív döntéseit jelentette, hanem a következménynélküliséget is. A vállalatokat versenyhelyzet híján semmi sem kényszerítette, hogy észszerűsítsenek, fejlesszenek, ahogy nem volt kritérium a rentabilitás sem. Nem is lehetett, hiszen az árakat nem a piac, hanem a bürokrácia határozta meg.
Tartós jelenségként megjelent a hiány, a sorban állás, várólisták a fogyasztási cikkekre.
Igaz, pozitívan lehet emlékezni az egyes emblematikus termékek (pl. élelmiszerek) alacsony árára, amit művileg igyekeztek alacsonyan tartani, a szocializmus nagyobb dicsőségére. A rendszer vívmányai közé tartozott a teljes foglalkoztatás elérése, ami papíron kiválóan mutatott, de ezzel csak azt érték el, hogy a munkanélküliség az üzemeken belül csapódott le.
Sokan ezzel magyarázzák a vállalatok és az egész ország gazdasági hanyatlását. Pedig ettől még eldöcögött volna a szocialista gazdaság szekere, valahogy úgy, ahogy a teve és a fáraó együtt volt képes több ezer évig túlélni a piramisba való bezártságot. (Így szólt a plasztikus vicc a KGST-n belüli viszonyokról, egymás végtermékeinek hosszú távú kölcsönös fogyasztásáról.)
A bukást valójában a ’70-es években elindult harmadik ipari forradalom okozta. A kapitalista gazdaságokban felgyorsultak a fejlesztések, és új gazdaságszervezési modell jelent meg. Kialakultak a globális értékláncok, a termelés koncentrálódott, az előállítási költségek csökkentek, és a termékek piacra juttatása is átalakult. Minderről a szocialista tervgazdaság irányítói lemaradtak. A hetvenes évek technikai fejlettségű áruival szemben a hatvanas évek termelési szervezettségével kellett volna versenyezniük, amihez még társultak az olajválságok és a fegyverkezési verseny terhei.
De nemcsak anyagi téren bukott a szocializmus, hanem ami talán fontosabb, a közgondolkozás szintjén is. A szovjet tábor médiája, filmipara, propagandagépezete nem tudta felvenni a versenyt a kapitalista, elsősorban amerikai gépezettel. Nem tudta ellensúlyozni Hollywoodot, amely sikeresen közvetítette a nyugati életstílust, életszínvonalat – természetesen a megfelelő szabadságeszménybe csomagolva.
A szocialista államok vagy visszafogták a lakosság fogyasztását, és keményítettek a diktatúrán, vagy eladósodtak. Magyarország és Lengyelország az utóbbit választotta, míg Csehszlovákiában megjelent az áruhiány, és feléltük a tartalékokat.
Érdekes súrlódások adódtak a különféle stratégiákból. Vegyük például az utazások korlátozását Magyarországra, ami a felvidéki magyarságot a ’80-as években kellemetlenül érintette. Ez tulajdonképp magyar kérésre történt, és nem is a beutazásokat kívánták korlátozni, hanem a csehszlovák korona magyar forintra való átváltásának a mértékét. Az ok egyszerű volt: a legvidámabb barakkba beáramló, devizáért megvásárolt termékeket nem kívánták csehszlovák koronára cserélni, főleg úgy, hogy az árfolyam rögzített volt. A hivatalos árfolyamok mellett kialakult a szocialista pénznemek feketepiaci árfolyama.
Így jutottunk el a ’89-es fordulóponthoz. A szocialista gazdaságok lemaradtak a Nyugattól mind versenyképességben, mind munkaszervezésben, mind a piacra jutásban. Hiányoztak a fejlesztések és a technológiai színvonal, de főleg a tőke.
Egy azonban világos volt: a vágy a szabadságra, illetve arra az életszínvonalra, amit a nyugati média általánosnak, mindenki számára könnyen elérhetőnek állított be. Bizakodva vágtunk bele a rendszerváltozásba, hiszen szakmai tudásban, munkakultúrában nem voltunk nagyon lemaradva a Nyugattól.
Az volt az elgondolás, hogy a Nyugat a szabadság mellett jótékony nagybácsiként elhozza majd ide a fejlett technológiákat
és az ahhoz szükséges tőkét, ami megteremti a jólétet.
Egyik országban sem tartott sokáig, hogy a rózsaszín szemüveg lehulljon, és megtapasztaljuk a gazdasági transzformáció fájdalmas mivoltát. Először is liberalizálni kellett az árakat, illetve a külkereskedelmet. Az árliberalizációt egyszerű áremelésként éltük meg, de enélkül nem lehetett volna áttérni a piacgazdaságra. Persze kínos volt ezt átélni, főleg amikor újra kellett tanulnunk a munkanélküliség fogalmát.
Az államnak bele kellett vágnia egy gyors, és átfogó privatizációba. A privatizáció elindítását az akkori uralkodó közgazdasági szemlélet is szorgalmazta, hiszen mindenhol megjelent mantraként: „az állam szükségszerűen rossz tulajdonos”. Illetve mindenhol szorgalmazták a gyorsabb, sokkterápiának is nevezett gazdasági átalakulást.
1991-től indult a kis privatizáció, ahol kisebb objektumokat lehetett megszerezni nyilvános árveréseken. Ehhez túlzottan sok tőke nem volt a vállalkozó kedvű embereknél, és sokszor alvilági módszerek is előbukkantak egy-egy érdekesebb objektumnál. Ezt követte az úgynevezett nagyprivatizáció első hulláma, amelyben a legnagyobb szerepet a kuponos privatizáció kapta. A polgárok alanyi jogon részvényeket szerezhettek néhány állami vállalatban.
A gazdasági átalakulás első négy évében jelentősen csökkent a gazdasági teljesítmény. A GDP csak 1994-től kezdett el emelkedni, de addigra már jelentős változások következtek be a tulajdonosi struktúrákban. A teljesítmény a mai napig töretlenül nő, akárcsak a bérek. A béreink a kilencszeresére, míg az árak a 7-8-szorosára emelkedtek.
A legnagyobb áremelkedést közvetlenül a rendszerváltás után éltük meg, és
csak 2007-ben mondhattuk el, hogy már reálárakban is többet keresünk, mint ’89-ben.
Az élelmiszerek egyértelműen olcsóbbak lettek, sokszor csak harmadannyit kell egy egységnyi termék megvásárlásáért dolgozni, mint ’89-ben. Főleg azoknál, amelyeknek a termelését iparszerűvé tudták tenni. Persze ez az összehasonlítás is sántít, hiszen a rendszerváltozás előtti élelmiszerek minősége messze meghaladta a mai tömegtermékekét. Azért a tejért, kenyérért, marhahúsért kb. hasonló mennyiséget kell dolgoznunk. Kevesebbet kell dolgoznunk az autóért vagy a fogyasztási cikkekért, a lakhatás költségei azonban alaposan megnövekedtek. Ha valaki ’89-ben lakáshoz jutott, 4 napot kellett dolgoznia egy négyzetméterért, ma ugyanez − igaz sorban állás nélkül − egy hónap munkájába kerül, persze nem a fővárosban vagy a nagyobb centrumokban.
Mindent összevetve, ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, melyik rendszerben éltünk jobban.
Egyrészt kétségtelenül többet kereshetünk, és megadatott, hogy akár kiugróan magas legyen a jövedelmünk. Szabadon utazhatunk, ha futja rá, és elfelejthettük a hiány fogalmát.
A másik oldalon ott van az élelmiszerek minőségi romlása, a nehezebb lakáshoz jutás és a jóval nagyobb létbizonytalanság. Ezenkívül pedig az, ami számokban, pénzben nem mérhető: a közösségi kapcsolataink lazulása. Az elidegenedés, amikor már nem segítünk a szomszédnak, nem viszünk kóstolót a disznótorból, és kalákában sem megyünk el a szomszédnak házat építeni.
Egy biztos: a sörért ma is ugyanúgy nyolc percet kell dolgozni, mint az átkosban.
(Fotó: TASR)
***
A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.
Peter Thiel szerint a gazdasági és politikai feszültségek nyolcvan százaléka világszerte a lakhatással lehet összefüggésben. Ehhez képest a földtulajdonlás természetéről, a modern emberre és kultúrára gyakorolt hatásáról kevés szó esik – s ha nem figyelünk oda, a szocializmus újra népszerű lesz.
Az SZTNH jövőre ünnepli fennállásának 130. évét, és ezzel Európa legrégebbi, folyamatosan működő szellemitulajdon-védelmi hivatalai közé tartozik.
Kína a klímakonferencia után a zöldtechnológia globális vezetőjeként pozicionálja magát, miközben egyre mélyebb függőségi viszonyokat épít ki. Az EU számára ez egyszerre jelent erősödő együttműködési kényszert és növekvő kockázatot.
Karácsony előtt az utolsó autók is legördülnek a gyártósorról.
A pártelnököt a bosszú hajtja, ezért nem zavarja, hogy a balliberális közgazdászok programját akarja pártja megvalósítani.
„A jó szándék, az ilyen kis helyen is elfér” – szögezte le a miniszterelnök.
Az orosz–ukrán konfliktus lezárását célzó tárgyalás közben a londoni Downing Street 10.-ben december 8-án.
Egy laza csevegés és jó kis vitatémák várnak! Csütörtökön érkezik a Vekker a Mandiner reggeli élő műsora! Mondd el te is a véleményedet, és oszd meg a két műsorvezetőnkkel!
