Ne gondold, hogy a valóság torz, ha nem illik rá az elméleted

„Írásai és előadásai szerint Polányi Károly megközelítése kínálja az egyik legrelevánsabb alternatívát Hayek neoliberális rendszerével szemben. Melyek a főbb állításai e két filozófiai iskolának és melyek a legfőbb különbségek közöttük?

Polányi a neoklasszikus modell alapjáig ment le, arra kérdezve rá, hogy a gazdaság és a társadalom különválasztott jelenségként egyáltalán tanulmányozható-e. Szerinte a gazdaság társadalmi, illetve a társadalom természeti beágyazottsága alapvető jelentőséggel bír, ezek a szintek nem választhatók szét mesterségesen. Ebből következően az a feltételezés, hogy a piac képes a racionalitás talaján állva, illetve szükség esetén önszabályozó módon biztosítani a föld, a munka és a tőke cseréjét, nem más mint fikció, logikai hiba! De hát az orvosok is sokáig, 400 évig hittek abban, hogy a véreztetés gyógyítja a nyavalyákat, így azon sem kell csodálkoznunk, hogy a neoklasszikus közgazdászok hisznek a szabadpiaci önkorrekcióban.

Be kell vallanom, én is sokáig hittem ebben, és ha a többség ezt gondolja, akkor ez önbeteljesítő próféciaként hat. Azt gondoltuk, hogy ha valami elromlik, akkor az nem az elmélet hibája, hanem az elméletből leszűrt gazdaságpolitikai javaslat végrehajtásával lehet gond. Egy párhuzammal élve: a sámán nem tévedhet akkorát, ami a hitelét megkérdőjelezhetné, nem igaz?

Könnyű kritizálni, de nem könnyű hihető és konkrét alternatívákat javasolni. Polányi megérzése és logikája is helyes volt, de nem könnyű a gyakorlatban megtalálni a megfelelő egyensúlyt az állam és a piac között, így Polányi sem adott konkrét receptet. Az én konklúzióm az, hogy nincs is mindenkire egyformán alkalmazható megoldás. Bhután például nem hisz a GDP-ben, inkább a polgárai boldogságát akarja növelni, ez pedig jogában áll. A sokféleség az ötletek és a modellek versenyét szüli, és a rendszer összességében fog majd alkalmazkodni.

A neoklasszikus iskola pszeudo-tudománnyá változott, ahol a feltételezéseket evidenciaként kezelik. Általában az elméletek sorsa az, hogy ha új ismeretek arra utalnak, hogy az elmélet hibás, akkor az elméletet elvetik. A neoklasszikus iskola igen nagy és kiterjedt, sokféle eltérő véleményt takar. Ezzel együtt az iskolát meghatározó központi teória figyelmen kívül hagyja a tényeket, ami arra utal, hogy a valóság már túlhaladt ezen a paradigmán. A katolikus egyház esetében a reformáció terjedése és az európai periféria országainak áttérése kényszerítette ki a reformigények elismerését és az egyház alkalmazkodását. Hasonló hatások érvényesültek a közgazdaságtanban is. A neoklasszikus iskola a Keynes által támasztott kihívásra válaszul fogadta be a keynesi tanokat. Keynes filozófiai alapállása beavatkozás párti volt, azt vallotta, hogy elégtelen aggregált kereslet esetén a piac nem működik az elmélet által elvárt módon. Miután a Keynes-i beavatkozást túlhajtották, a neoklasszikusok azzal vágtak vissza, hogy nem pusztán a fiskális kiadásokat korlátozták, hanem mindenfajta piaci beavatkozást, így a szabályozást is visszavették. Ez jó lehetőséget adott a monopóliumoknak és az eliteknek arra, hogy foglyul ejtsék a rendszert nemcsak politikailag, hanem ideológiailag és intellektuálisan egyaránt. A gazdagok pedig még gazdagabbak lettek.”