Orbánomics, a nemzeti közgazdaságtan visszatérése

„A Washingtoni Konszenzus kilencvenes évekbeli győzelmével (nem beszélve a Brüsszeli Konszenzusról) az inga egyértelműen és túlzottan a nyitott határok felé lengett ki, különösen a tőke szabad áramlását tekintve. A tőke korlátok nélküli szabad áramlása azt jelenti, hogy

Ők semmiképp sem racionális mindentudók, hanem a divatok, az előítéletek, a pánikok épp úgy befolyásolják őket, mint minket. Így a gazdaság túlhevülhet a túlzott beruházások miatt (ami immár azt jelenti, hogy a bankszektorunk összeomolhat egy másik ország gazdasági problémái hatására), de a tőkemenekítés kockázata is sújthatja. Ha a fogyasztók külföldi pénzben adósodnak el, akkor saját maguk tönkretételét kockáztatják meg. (...)

Az ázsiai pénzügyi válság a kilencvenes években jó példa volt arra, hogy azok az országok állnak talpra hamarabb, amelyek valamennyire korlátozzák a tőke mozgását. Az eurózóna válsága ugyanígy rámutat, hogy a nemzeti valuta megőrzése fontos, amely a helyi társadalmi-gazdasági körülményeknek jobban megfelel és azokra reagál, így biztosítva a pénzügyi bizalmat és esetleg egy leértékelés általi alkalmazkodást, ha szükséges. (...)

Minden nemzetgazdaságnak megvan a maga társadalmi-gazdasági ritmusa, a maga sajátos munka-tőke tárgyalási mechanizmusaival, társadalmi normáival, gazdasági növekedésével és így tovább. A nemzetállam biztosítja, hogy a döntések úgy szülessenek, hogy a lehető legnagyobb mértékben figyelembe vegyék a nemzeti társadalmi-gazdasági egységet, ahelyett, hogy a helyi viszonyokat nem érző, azokkal nem szembesülő külföldiek kényszerítenének döntéseket a gazdaságra. (...)

Az állam még mindig itt van. A nemzet még mindig itt van. A köztársaság eszméje még mindig itt van. Orbán pedig visszatér a valóság elvéhez, egy olyan világhoz, amely az államok és nemzetek valóságán alapul, és nem a davosi képzelgéseken.”