Így fejlődött a vállalati jogunk fél évszázad alatt

Magyarországon – német mintára – az 1875. évi Kereskedelmi törvény szabályozta először a kereskedelmi társaságok működését. A már meglévő társasági formák (közkereseti társaság, betéti társaság, részvénytársaság, szövetkezet) választéka 1930-ban bővült a korlátolt felelősségű társasággal és a befektetési célú, a társaságban való részvételt nem igénylő csendes társasággal.

Kereskedelmi társaságok a gazdasági élet szinte minden területén működtek, az iparban azonban 1945-ig a nem társasági formában működő vállalkozási formák, a kisüzemek voltak döntő túlsúlyban: 1938-ban a mintegy négyezer körüli üzem több, mint fele húsznál kevesebb dolgozót foglalkoztatott, a kisiparban foglalkoztatott munkások aránya pedig a teljes ipari munkásság 41-43 százalékát tette ki. A magántulajdonban álló kereskedelmi társaságok mellett nagy szerepük volt az állam és a törvényhatóságok korabeli gazdaságirányítási funkcióit ellátó közüzemeknek: ezek vagy közigazgatási szervezeti egységként, vagy civiljogi formában (egyéni cégként, társaságként, közüzemi célú szövetkezetként) működtek. Komoly gazdasági jelentőségük volt a forgalmazási, értékesítési kizárólagosságot kapó ún. „egykezeknek” is.

1945 után az államkapitalizmus kialakuló viszonyai között a vállalatok és bankok egyre nagyobb része került előbb állami kezelésbe, majd állami tulajdonba. 1947-ben már 588 állami vállalat és 220 önkormányzati vállalat és üzem működött az országban. A helyzet a száz főnél több munkavállalót foglalkoztató vállalatok államosítását elrendelő 1948. évi XXV. törvénnyel változott meg.

Az államosítás kezdetben nem a tipikusan kereskedelmi társaságként működő vállalatok vagyonának, hanem részvényeinek átvételével zajlott, s elsősorban a nagyipart érintette: 1949-ben még a kereskedők 80-85 százaléka (6912 egyéni kereskedő és vállalkozás) magánkézben volt, s a kisiparban dolgozók száma is elérte a 200 ezret.

A gazdaság szovjet mintájú átalakulásával azonban a magánvállalkozások rövidesen eltűntek:

A gyáriparban 1946-ban működő 4049 magánvállalkozásból 1950-re mindössze 37 maradt, a magánvállalkozókat (kisiparosokat) szövetkezetekbe kényszerítették: ezek száma az 1949-ben 378, 1953-ban azonban már 1606 volt.

Az állami vállalatok helyzetét az 1950. évi 32. tvr. szabályozta: ezek – bár jogi személyként és gazdasági önelszámolási rendszerben dolgoztak – nem piaci értelemben vett vállalkozások voltak, hanem az állami vagyonnak az államigazgatás rendszerébe illesztett működtetői. A vállalatok számára szűk, pontosan behatárolt tevékenységi kört határoztak meg, egymással nem társulhattak, egymásnak nem hitelezhettek. Bár számuk csekélyebb volt – 1955-ben mindössze 281 ilyen működött az országban – jelentős szerepe volt a tanácsi vállalatoknak is, melyeket a helyi szolgáltatási igények kielégítésére alapítottak.

Már 1948-tól igen erős törekvések támogatták a vállalati centralizációt, a trösztösödést: az alapvető vállalati szabályozás csekély változása mellett ez a tendencia érvényesült még a hatvanas évek elején, a nagy vállalati átszervezések, az ipari nagyvállalatok (1963) létrehozásának éveiben is. Indoka az a meggyőződés volt, hogy minél nagyobb a vállalat, annál hatékonyabban működik: a verseny, mint az erőforrások pazarlása ebből adódóan kizárt. Bár a direkt tervutasításos rendszer 1956 után felpuhult (a vállalatok az ún. globális tervezésben nagyobb érdekérvényesítési lehetőséget, erősebb alkupozíciót kapnak), a vállalatok jogállása alapvetően a hatvanas évek derekáig nem változott meg. 

Ezt tükrözték az 1959-ben elfogadott Polgári Törvénykönyv a jogi személyekre vonatkozó rendelkezései is. A Ptk.-t hatályba léptető 1960. évi 11. tvr. azonban a Kereskedelmi törvény a kereskedelmi társaságokra vonatkozó legtöbb rendelkezését hatályban tartotta, s azokat – kivételes esetben – alkalmazzák is: elsősorban nem államosított részvénytársaságokra (mint a svéd tulajdonú SKF) és a nemzetközi forgalomban, külkereskedelemben aktívan részt vevő, ténylegesen állami vállalati formában működő „brand” társaságokra (pl. Richter Gedeon Rt.). Utóbbiak esetében ez márkavédelmi okokból volt indokolt.

A gazdaságban a magánkezdeményezés szűkre szabott keretei csak igen kevéssé tágultak ki:

(1957-ben már 152 000 kisiparos dolgozott az országban), s az ipar gyakorlását újraszabályozó 1958. évi 9. tvr. igen kivételes esetben (egy-egy konkrét gazdasági cél elérése érdekében és külön engedéllyel) az iparosok alkalmi munkaközösségekben való összefogását is lehetővé tette. Az iparvállalatoknak ez akkor még nem volt megengedett: először 1961-ben a mezőgazdaságban, a szövetkezetek közötti termelési kapcsolatok lehetővé tételével nyílt meg a lehetőség az együttműködésre.

A helyzet az 1968-as gazdasági reformmal változott meg. Az irányított, ellenőrzött piaci verseny megvalósítását célul tűző reformfolyamatban

Az állami vállalatokról szóló 11/1967. (V.13.) Korm. rendelet szerinti új szabályozásban a vállalat többé már nem tartozott az államapparátushoz, s az operatív működésébe való állami beavatkozás is kivételessé vált. Megszűnt az ipari nagyvállalati forma, a trösztök elvesztették középirányító jellegüket, s lehetővé vált az állami vállalatok egymással s más szocialista gazdálkodó szervekkel való szervezeti együttműködése, társulása.

Ennek részletszabályait az 1970. évi 19. tvr. és a végrehajtása tárgyában kiadott 14/1971. (III. 27.) PM sz. rendelet – a korabeli értékelés szerint –„egységes, jogilag komplex” rendelkezései állapították meg. A rendelet két társasági formát szabályozott: a közkereseti társaság mintájára megalkotott, jogi személyiség nélküli egyszerű társaságot és a meghatározott vagyoni betétekkel létrehozott közös vállalatot. Nagyobb szerepet kaptak a gazdaságban a vállalatok speciális, külön jogszabály alapján létrehozott céltársulásai (külkereskedelmi társulás, vagyonegyesítés nélküli kutatási-fejlesztési együttműködés) is. 

A reformfolyamat kezdeti lendülete azonban gyorsan megtört: a „szocialista piacgazdaságot” támogató politikai vonallal 1972-re az ellenreform Biszku Béla által markánsan képviselt erői kerekedtek felül: beköszöntött az „ideológiai tél” (Csillag István) nagyjából 1977-ig tartó időszaka. A keményvonalasok – a korabeli sajtó lelkes közreműködése mellett – harcot hirdettek „a nyerészkedés, a kispolgáriság, a kiemelkedően magas jövedelmek”, s azok melegágya, a szövetkezeti melléküzemágak, a háztáji gazdaságok, s bizonyos szempontból az amúgy szépen gyarapodó számú társulások ellen.

Ennek sodrában került sor a Polgári Törvénykönyv 1968-ban elmaradt, gazdasági reform hozta változásokat beépítő átfogó, novelláris módosítására, s az állami vállalatok működését új alapra helyező 1977. évi VI. törvény elfogadására is. E törvény felfogásában az állami vállalat már az állam gazdasági vállalkozásaként jelent meg.

Egységes és alapvetően diszpozitív módon újraszabályozták a társulásokat is: az 1978. évi 4. tvr. egyrészt a minden jogi személyiséggel rendelkező gazdasági társulásra (közös vállalat, betéti társulás, egyesülés) vonatkozó közös szabályokat (megalakítás, szervezet és működés, állami felügyelet stb.) határozta meg, másrészt az egyes társasági formák részletszabályait. Egyes társulások (gazdasági társaság, külkereskedelmi társaság, kutatási fejlesztési társaság) továbbra sem kaptak jogi személyiséget, Kft. és Rt. alapítására pedig már csak kivételesen, külföldi részvétel esetén kerülhetett sor. A társulás lehetőségét a korabeli szabályozás ekkor még a magánszemélyek gazdasági tevékenységének céljára nem nyitotta meg.

A hetvenes évek második felében a magánkezdeményezés már nagyobb szerepet kapott: míg az állami vállalatok száma az iparban – nagyrészt a tovább folytatódó centralizációnak köszönhetően – egyre csökkent (1970-ben 812, 1975-ben 779, 1978-ban 701), az önállóan dolgozó kisiparosok és a magánkereskedők (előbbiek helyzetét az 1977. évi 14. tvr., utóbbiakét az 1977. évi 15. tvr. szabályozta újra) száma kis mértékben ugyan, de növekedni kezdett. Új szövetkezeti formák is lehetővé váltak (1977. évi 12. tvr.: lakásszövetkezetek, 1978. évi 22. tvr.: takarékszövetkezetek).

A nagy változás 1980-al kezdődött el, mikor az MSZMP március 24-27. között megrendezett XII. kongresszusa a „fő politikai irányvonal” megerősítése mellett célként a gazdasági élet hatékonyságának növelését, a termelés szerkezetének átalakítását, a mezőgazdaság fejlesztését jelölte meg. A Központi Bizottság határozatai nyomán, „a szocializmus megújulásának” jegyében ekkor kezdődött meg a túlcentralizált, addig minden reformtörekvésnek ellenálló vállalati rendszer lebontása (leányvállalatok alapításának lehetővé tétele, kisszövetkezetek, ipari szövetkezeti szakcsoportok, mezőgazdasági szakcsoportok működésének megengedése), s lehetővé vált a gazdálkodó szervek egységeinek üzemeltetésbe adása is.

A kialakult „második gazdaságban” a magánszemélyek társas gazdasági tevékenységének lehetőségét a gazdasági munkaközösségekről szóló 1981. évi 15. tvr. és a 28/1981. (IX. 9.) MT. sz. rendelet nyitották meg. A gmk-k közös jellemzője a résztvevők alacsony száma (átlagosan 6 fő), a tőkeerő és a saját eszközök hiánya volt, s a tevékenységi terület homogenitása volt: zömükben valamilyen ipari, építőipari tevékenységre szerveződtek. 1981 végén még csak kb. 12 ezer taggal 2 336, 1988-ban azonban már 72 ezer körüli taggal 10 889 gazdasági munkaközösség működött az országban: a tagok 70 százaléka azonban eredeti munkahelyét megtartva a „géemká” keretében csak kiegészítő gazdasági tevékenységet végzett.

Nagy számban alakultak a szinte kizárólagosan a vállalat főállású munkavállalóiból álló vállalati gazdasági munkaközösségek, melyek legtöbbször brigádszerűen, munkaidő után is ugyanott, ugyanazt a tevékenységet folytatták, csak immár külön díjazásért: míg az első évben számuk alig néhány tucat volt, 1986-ban már 14 069 vgmk-ban 184 ezer ipari munkás dolgozott az országban. A magángazdasági tevékenység további liberalizációja, a kisipar és kiskereskedelem tevékenységi körének bővülése (magántaxi, teherfuvarozás, butikok, iparcikk üzletek megnyitásának lehetősége új jogi-szervezeti kereteket kívánt, s ez elől a pártvezetés sem zárkózott el.

Felmerült a régi, a Kereskedelmi törvény szerinti társasági formák felélesztésének lehetősége, de 1987-ben mégis egy új, önálló társasági törvény megalkotásáról született döntés. Az 1988-as Gt. lett a nagy, rendszerváltó törvények közül az első:

a személy- és vagyonegyesítő társaságok működése, s ezáltal a piaci viszonyok kiteljesedése, majd a pártállami intézmények végleges lebontása előtt. Történelmi jelentőségét, három évtized távlatából visszatekintve ez adja meg.