Szerb-amerikai közgazdász: ezért képtelen a nyugat megérteni, hogy Közép-Európa nem akar migrációt

Etnikai homogenitás: évszázados cél kerül veszélybe

Több közös vonás fűzi össze a közép-európai országokat. Legtöbbjük évszázados, kemény küzdelmet folytatott a függetlenségért, a birodalmi elnyomás ellen. Ennek az elnyomásnak persze számos formája volt: a csehek és a szlovénok a kulturális asszimiláció ellen, a lengyelek, a balti országok és a balkáni népek az ország külföldi hatalmak általi meghódítása vagy feldarabolása ellen, a magyarok pedig az ideiglenes és másodlagos uralkodó nemzeti pozícióból való kitörésért küzdöttek – véli Milanovic írásában, aki egyébként maga is szimpatizálna egy határok nélküli világgal.

A kettő ráadásul általában összefonódott, mivel az uralkodók vallása gyakran eltért a meghódított népek vallásától: gondoljunk az oszmán-ortodox vagy a katolikus-református ellentétekre. A bizonytalan és sokszínű térségben az uralkodókat a behódolóktól elválasztó határ mindig nagyon vékony, a szerencse pedig forgandó volt.

Az első világháborút követően, de leginkább a szovjet uralom bukásával azonban a térség országai már függetlenné és etnikai értelemben nagyrészt homogénné váltak, két évszázados fő céljukat elérték.

Ha a nemzeti cél az, hogy (1) egy ország határain kívül ne éljenek az ország etnikai tagjai, (2) de eközben más, idegen etnikai csoportok se éljenek a határokon belül, akkor ezt Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia és Görögország szinte tökéletesen teljesíti. A második kritériumot teljesíti Magyarország, Litvánia, Horvátország, Szerbia, Albánia és Koszovó, bár Észtország, Lettország, Bulgária, Macedónia és Románia csak jelentősebb országon belüli etnikai kisebbségekkel képes az első kritérium teljesítésére. 

A lényeg mégis az, hogy 

tehát valamelyik feltételt, esetleg mindkettőt teljesítik.

A migránsok ezt az etnikai homogenitást törnék meg, így hirtelen újra veszélybe kerülne a közép-európai országoknak az a célja, amiért évszázadokig küzdöttek. Ezúttal nem külső birodalmak kényszerítenék heterogén államalakulatokba a térség népeit, hanem a migráció formájában érkezne az országokba nagyon különböző kultúrájú, vallású, és sokkal nagyobb termékenységi rátájú lakosság. Ebben az értelemben a migráció a nemzeti függetlenségre leselkedő veszélyként tűnik fel.

1989 tapasztalata

A második szempont, amit a nyugati kommentátorok nem értenek meg, az 1989-es forradalmak természete. Ezeket ők demokratikus, felvilágosult ideákért való forradalmaknak tartják, ezért számukra a migránsok befogadása ezen ideálok, a rendszerváltások szemmeliségének megcsúfolása.

Csakhogy az így vélekedők nem értik a közép-európai rendszerváltások lényegét, mert ez a nemzeti felszabadulás volt, a nemzeti szabadságért való évszázados küzdelem legutolsó állomása – véli a híres egyenlőtlenségkutató. Rámutat, hogy a nyugat saját ideáljait vetíti a térség rendszerváltó folyamatára, miközben az itt élők számára az etnikai sokszínűség nem tartozott a rendszerváltás értékei közé.

Míg a nyugatiak számára ez a sokszínűség a demokrácia és a liberalizmus alapvető értéke, a közép-európaiaknak nem tetszik, hogy a legfőbb eredményüket kellene kockára tenniük absztrakt elvekért.

 – utal rá Milanovic.

A rendszerváltások alatt persze könnyen össze lehetett téveszteni a nemzeti és a demokratikus elveket és a térség számos nacionalista vezetője valóban a demokrácia nyelvén beszélt. Ez különösen a Balkánon bizonyult hasznosnak, ahol így az egymással konfliktusban álló államalakulatok nemzetközi elismertségre tehettek szert, és vezetőik úgy tüntethették fel tevékenységüket, mintha absztrakt ideákért, nem pedig egyszerűen az etnikailag homogén nemzetállam kiépítéséért küzdenének.

Ha végre látjuk, hogy mi is volt a rendszerváltások valódi mozgatórugója, akkor már egyáltalán nem lepődünk meg az Orbánok, a Zemanok és a Kaczynskik makacsságán sem.

Milanovic szerint azonban

(Címlapkép: afrikai bevándorlók tüntetnek Rómában 2017. december 16-án. MTI/EPA/Massimo Percossi)