A vietnámi háború közepén, a polgári forradalmak csúcsán egy független film olyasmit vágott az emberek képébe, amire nem voltak felkészülve.
Nyitókép: Silver Screen Collection/Getty Images
Nem mondom, hogy nem kedvelem Dennis Hoppert, aki azért már az Apokalipszis most, A texasi láncfűrészes mészárlás 2. és a Holtak földje hármassal is tett azért, hogy elnyerje a szimpátiámat – de mondjuk úgy, hogy a 2010-ben elhunyt férfi inkább színészként él a fejemben, semmint rendezőként. Újranézve az 1969-es, hazánkban 1972. január 6-án bemutatott Szelíd motorosokat, ez még jobban nyilvánvalóvá válik, mert a társadalomkritikával megszórt exploitation road movie nagyjából annyira élvezetes a viszonylag rövid, 95 perces játékidő ellenére, mint sajtreszelővel maszturbálni. Erős a kezdés? Nem baj, lesz még böjtje.
Tudtad?
A filmgyártás kezdete óta léteznek exploitation filmek, melyek a hatvanas és hetvenes években szaporodtak el. Ezek a produkciók a szerzői szándék alapján is csak a pénzszerzésről szólnak, ezért a lehető legnagyobb mértékben kiaknázzák a közönség alantasabb igényeit. Többnyire olcsón, kis színészekkel készülnek, sok erőszakkal, vérrel, szexualitással. A kategóriába tartoznak a szoftpornónál is lazább erotikus filmek, a sexploitationök, a sokkfilmek, a splatter-filmek (rengeteg testnedvvel és testrésszel), a spagettiwesternek, a motorosfilmek, stonerfilmek (füvezős mozik), a kannibálfilmek, a zombifilmek, a harcművészeti tömegfilmek, a nindzsafilmek, a Keresztapa-klón maffiafilmek, az erőszakolós börtönfilmek, a bizarr, szenzációhajhász áldokumentumfilmek, vagy éppen a nunsploitationök, melyeknek erotikával teli cselekménye általában egy apácazárdában játszódik.
A Szelíd motorosokban egyébként erősen benne vannak a kor művészfilmes elemei, ráadásul ügyesen épít a valós problémákra, de mint filmélmény, egyáltalán nem tartom jónak. Teljesen értelmetlen párbeszédek és események jellemzik, elhúzott, többnyire felesleges jelenetsorokkal, olyan karakterekkel és ezzel együtt színészekkel, akiket maximum egy vizsgamunkában látnánk szívesen, vagy az eredeti, 1978-as Köpök a sírodra (I Spit on Your Grave) elképzelt harmadik-sokadik epizódjában. Percekig nincsenek párbeszédek, ha mégis akadnak, akkor inkább azt kívánjuk, bár ne lennének – majd megint csak történnek dolgok, mi meg fogjuk a fejünket, hogy mindez vezet-e valahova.
Megyünk-e valahova…
Tudtad?
A road movie kifejezésnek nincs magyar megfelelője, de a műfajban a szereplők a film alatt vándorolva egy hosszú utazáson vesznek részt. Az út célja változó. Lehet szabadságvágy, egy álom keresése, vagy éppen menekülés valami, akár a karakterek belső énje elől, de céltalanul vándorolás is előfordulhat. Ezek a filmek az utazásos jelleg mellett sok esetben társadalmi kérdéseket feszegetnek. Nem ritkán a befejezés is tragikus, de ez nem szükséges velejárója a zsánernek, mert abba horror- és romantikus filmek egyaránt tartozhatnak. A magyar filmeket tekintve Szomjas Györgytől az 1988-as Mr. Universe-nek például kimondottan road movie jellege van.
És persze megyünk, mert van célja a sztorinak, illetve a mozifilmnek. Az már más kérdés, hogy miközben a főszereplők a filmben az amerikai álomban és hegyvidéken motoroznak, hippi kommunában vagy a semmi közepén szállnak meg, elszívva egy csomó füves cigit,
a forgatás során valóban folyton be voltak állva, már-már nem tudtak magukról.
Ráadásul rengeteg összetűzésbe keveredtek, főleg annak köszönhetően, hogy Dennis Hopper akkoriban kifejezetten nehéz időszakon ment keresztül, ez pedig a viselkedésén is visszaköszönt. De amúgy is nehéz lehet úgy filmet forgatni, hogy közben több mint 150 joint fogy el.
Igen, amúgy a Szelíd motorosokban van minden, ami ellenszenvet válthat ki. A drogoktól az alkoholon át a prostitúcióig és a hippi mozgalomig. Személy szerint egyikért sem vagyok oda, sőt a drogokat kifejezetten kerülöm, rühellem. A temetői LSD-s lázálom pedig végképp elidegeníti a nézőt a filmtől, ami amúgy meg bámulatos munka, pláne, hogy hasonló jelenetekben inkább a kilencvenes években tobzódtak a mainstream mozik – elég Oliver Stone, Danny Boyle és Terry Gilliam alkotásaira gondolni.
Mindent egybevetve nem tartom jó filmnek a Szelíd motorosokat. Nem élvezetes, nem szórakoztató, de nemcsak a témája miatt,
hanem azért is, mert egyszerűen nem működik jól. Színészek, rendezés és élmények szintjén.
Pedig Kovács László operatőr mindent megtett, amit lehetett. De ami Billy (Dennis Hopper) és Wyatt (Peter Fonda) Los Angeles-i indulásától – egy kokainüzletet követően – történik addig, hogy Harley Davidson paripáikon eljutnak New Orleansba, az minden, csak nem jó. Ez alól talán a fiatal Jack Nicholson jelent kivételt, aki akár improvizálva vagy éppen elrontva a szöveget is hozzátesz az élményhez.
Ami miatt viszont érdekes és említésre méltó, sőt rendkívül elgondolkodtató film a Szelíd motorosok, az a háttere és valahol a mondandója a szétszívott aggyal megírt katyvasz mögött. Mondom, a megvalósítás maximum közepes… 1968 és 1970 között olyan klasszikusok készültek el, mint a Volt egyszer egy vadnyugat, Az élőhalottak éjszakája, a 2001: Űrodüsszeia, a Vad banda, a Kelly hősei vagy éppen a Kristálytollú madár. Minőségben mind egészen más kategóriát képvisel. Ellenben a Szelíd motorosokból árad az a gyakorlatilag ma is élő probléma, ami miatt bármikor elő lehetne venni az alapjait, majd újraírva, minőségibb formában kasszát lehetne vele robbantani.
„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk.” – mondja a Harcosok klubjában Tyler Durden,
aki mintha csak Billy és Wyatt modern, dühös és végképp elkeseredett zabigyereke volna.
Mert a hatvanas évek óta sem változott semmi, maximum a háború neve és formája. A jelenlegi rendszer rossz. Mindenki érzi, de a nyugalomért beáldoz bármit, sőt azokat támadja meg, akik felnyitnák a szemüket. Ha más vagy = ellenség vagy – hirdeti a Szelíd motorosok tragikus befejezése, pedig szerencsétlenek tényleg szelíd motorosok, senkinek sem ártanak. Leginkább csak azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy hosszú a hajuk, és nem ott vannak, ahol lenniük kéne.
Mégis, miközben Dennis Hopper felteszi filmjével a kérdést, választ már nem talál és nem mutat (a forgatási körülmények mellett ez sem csoda), elvégre főszereplői is csak tengődnek, nincs céljuk, de még a hippik is csak úgy egyik napról a másikra léteznek a kommunában, ami Wyatt számára olyan szimpatikus, de ugyanúgy kiközösíti, megkülönbözteti őket. Komoly társadalmi gondokkal, civilizációs és egzisztenciális akadályokkal nézünk szembe évtizedek óta, amiknek egy töredéke a Szelíd motorosok megtekintése közben észrevétlenül kúszik be az ember bőre alá. Éppen ezért van még ma is aktualitása.
Azt mondjuk, szabadok vagyunk. De humbug az egész. Nem vagyunk szabadok, amíg a multiktól, a közművektől, a politikusoktól, a bankoktól, a munkától függünk –
minden pillanatunk, életünk és halálunk is meg van szabva.
Természetesen lehetne rosszabb is, de a demokráciában sem vagyunk szabadok. És persze, ahogyan a film, úgy válasszal én sem szolgálhatok. Bármennyire is élem magát a(z amerikai) motoros életérzést, a végtelen utakkal, hegyekkel, ahol órákig is egyedül vágtázhatunk a vasparipákon, azt nem tudom, hogy mi lenne a valódi szabadság, mint az eszme gyakorlati, a többség (és nem a felső tízezer) számára jó megvalósítása.
De az már jó dolog, ha bárki ezen elgondolkozik, és emiatt valahol a Szelíd motorosokat pontosan a Harcosok klubja mellé kell állítanom, hiszen mondanivaló szempontjából legalább annyira fontos – sőt fontosabb, elvégre korát tekintve kifejezetten bátor vállalkozás. De mint film, Fincher alkotása azért egészen más minőség. Végszó gyanánt: én megnéznék egy remake-et, egy jobban megírt forgatókönyvvel. Mert értelme bőven van Jack Nicholson nagymonológjának és a drámai befejezésnek. Ahogy mondanivalója is, 55 év elteltével. Boldog születésnapot!
Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Kautzky Armand azt is elárulta, hogy miként lett James Bond magyar hangja.
Ki akarna örökké élni? – kérdezhetnénk joggal, ami mellett viszont, ha nem is évszázadokra, de legalább méltóságteljes halálra számítanánk. De ez sem mindenkinek adatik meg.
Legalábbis akkor, ha a meghatározó élményeket szem előtt tartva nem félünk egy kis drámától sem. Filmes évforduló!
A magyar válogatott labdarúgó megállíthatatlanul tör előre. Mutatjuk, hogy jutott topligába annak ellenére, hogy elhagyta az AC Milant, s rendre felrúgta a felnőtteket.
Ott lakott egy iciri piciri ,,téglácska.” Volt annak sok iciri piciri kis ökre, Agyhalott mind, ezt mondta róluk a fő ,,Ogre.”
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
