Egykoron presztízsnek számított egy jó szimulátor kiadása, ma meg már mindenki készít valamilyet.
Nyitókép: Nacon/Simteract
Emlékszel még, hogy mekkora szám volt a SimAnt, a SimCity vagy a Theme Hospital és a Theme Park? És ez csak a PC-s játékok hőskora, a nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek eleje, a DOS diadalmenete, így simán mehetünk vissza az időben, a C64-ig, vagy folytathatjuk a felsorolást akár olyanokkal is, mint az első Microsoft Flight Simulator, vagy akár a Populous, amely már nem egy ipar vagy éppen egy jármű(park) működését, hanem a teljes civilizációt, a teremtést szimulálta le.
De visszatérve a SimAntre és társaira: az valami fergeteges érzésnek bizonyult, ahogy az egyre terebélyesebb hangyabollyal megindultunk a kert meghódítására, közben összeakasztva ízelt lábainkat a pókokéval. Vagy ahogy megépítettük álmaink városát, melyben egyszer csak megjelent Godzilla, hogy földig rombolja. Nem beszélve a világ legcsodálatosabb vidámparkjáról,
amelynek minden kövét, padját, büféjét, kukáját és attrakcióját a játékos hordta össze a szabad kezével
– költői túlzás, hiszen klaviatúrával és egérrel tele nem lehetett szabad. Egy álom vált sokszor valóra, amit rengetegen értékeltek, de aztán változott és fejlődött az ipar, valamint megjelentek az indie, avagy a független fejlesztők.
Pardon my french, hiszen kulturálódni gyűltünk itt össze, de nehéz érzelemmentesen elmerülni egy olyan témában, ami az évtizedek alatt a technológiai fejlődés csúcsrajáratását követően cirkuszi bohóckodásba ment át. Hiszen míg a kezdetekben a szimulációba egy-egy iparág bemutatása is belefért a járművezetés mellett, mára, noha ki nem haltak, de ezek a komolyabb darabok inkább a menedzserjátékos alkategóriába kerültek, a szimulátor zsáner pedig teljesen megváltozott.
Hogy ki volt az első fecske, azt már meg nem tudnám mondani, de ahogy a játékipar egyre üzlet-orientáltabb lett, egyre kapzsibbá vált, úgy erősödött a független garázsfejlesztés. Persze sokszor a lázadó lelkületű, szerelemből és odaadásból, az alkotás kedvéért játékot fejlesztő csapatokat is felvásárolták a multik, de tény, hogy a sok tucattermék, futószalagon gyártott másolat mellett megjelentek a kisebb költségvetésből összerakott egyedi ötletek.
Aztán valami elromlott.
Persze elsőre még mindenki poénra vette a fa vagy éppen a kő szimulátort, amelyben realisztikus fényviszonyok mellett heverünk a földön, állhatjuk a természet nyújtotta kihívásokat, ráadásul nem is nagyon akadt, aki komolyabban ellenkezett volna, hiszen „nem muszáj megvenni”, akkor meg ugye kit zavar?! Aztán jött a „kenyér-szimulátor” és a „polipfater-szimulátor”, a kecske nyelvét bárhova oda ragasztó Goat Simulator, ezeket pedig már az akkor egyre népszerűbbé váló youtuberek kapták fel, elvégre
milyen poén már napokon és órákon át azt nézni, hogy egy bagett vagy kenyér szerencsétlenkedik az asztalba kapaszkodva, vagy egy polip-apa vonaglik, nyaklik össze-vissza,
netán valaki a Surgeon Simulatorban a friss VR technológiával szerencsétlenkedik össze-vissza egy páciens belső szervei között turkálva, kihajítva a felesleget.
Mára végérvényesen megváltozott a szimulátor műfaj. Az elején valóban nagyon jó volt az European és American Truck Simulator, amik egészen profi körülmények között, akár kormány-pedál-váltó szettel mutatták meg, hogy milyen érzés egy ilyen böhöm gépet elvezetni a hatalmas pályákon, sőt az első Bus Simulatoroknál is hasonlóképpen éreztem –
egyszerűen kellemes kikapcsolódásnak bizonyult ide-oda vezetni, rádiót hallgatva megtenni az egészen hosszú távokat.
De idővel csak az olcsó másolatok és folytatások érkeztek, évente akár több, ami sajnos a műfajt is egy komolyan vehetetlen, igénytelen kategóriába helyezte, mintha a kiadók elkönyvelték volna, hogy ezekre a játékokra felesleges pénzt, energiát, időt áldozni, mert így is megveszi egy réteg. És ez sajnos az idei felhozatalról is teljes nyugalommal elmondható.
Mert míg a Taxi Life: A City Driving Simulatorban Barcelona utcáit és szépségeit hivatott bemutatni, addig a Tram Simulator Urban Transit fiktív környezetet használ, ráadásul a Bus Simulatorból vett Angel Shores-t hasznosítja újra. Mégis, mintha mindkét esetben ugyanarról a videójátékról beszélnénk, csak pepitában. Saját vállalkozást kell csúcsra járatni, egyre több útvonalon, egyre nagyobb bevétellel, fejlesztve a gépparkot és a többi. Az irányításon érezni, hogy PC-re lett szabva, így hiába érhető el konzolon, annyira nem kényelmes a kezelés, ha az apróságok között is el szeretnénk veszni,
a grafikáról és a hangokról pedig felesleges is beszélni, annyira funkcionális minden.
Az emberek gagyi sémákból épülnek fel, ahogy az épületek is, sőt össze-vissza képesek beragadni, vonaglani. Az egésznek nincs életszerű érzete.
Az például, hogy egy nő sem visel táskát, teljesen hiteltelen.
A taxizás ráadásul mellőzi az egykor nagyon közkedvelt Crazy Taxi őrületét, amit persze nem várhatunk el egy szimulátortól, de csak szórakoztatóbb lenne a végeredmény. Egyébként az utcákon utasokat fuvarozni még mindig szórakoztatóbb, mint kötött pályán kezelni a villamost, emiatt a taxizásra vagy akár a buszvezetésre sokkal szívesebben szavazok, mint a villamosozásra.
De ezek közül mindegyik csak a rajongóknak való. Aki igényesebb relaxációs játékra vágyna, az az American Truck Simulatorral a mai napig jobban jár, sőt ott a 4 éve megjelent Microsoft Flight Simulator, ami PC-n és Xboxon kínál
valóban igényes repülési élményt, méghozzá olyat, amivel egész Magyarország légterén áthaladhatunk, a szükséges magasságot tartva pedig még a nagyobb nevezetességeinket is láthatjuk, a városokat is felismerhetjük.
Ha pedig valódi szimulációra vágynánk, akkor a menedzser játékok hozzák el a megváltást, hiszen az egykori Theme Hospital-fejlesztőkből alakult Two Point Studios 2018-ban készítette el a kórházi menedzsment Two Point Hospitalt, majd 2022-ben ennek egyetemi változatát a Two Point Campusszal, illetve a klasszikus műfaji játékok minden elemével. Aztán ott a 2016-os, vidámparkos Planet Coaster, valamint a 2019-es, állatkertes Planet Zoo az angol Frontier Developmentstől. De ezek már megérdemelnének akár egy külön cikket is.
A lényeg, hogy a szimulációs műfaj él és virul, rengeteg ágazata van, és bár a hagyományos szimulációt leváltotta a sokszor teljesen értelmetlen vagy éppen igénytelen szimulátorok sora, a házfelújítás folyamatától a magas nyomású víz használatáig és a tömegközlekedésig tartó felhozatallal, azért a versenyjátékok világában is maradt néhány nagyágyú (pl. Forza Motorsport), miközben a menedzselés szimulációja talán még izgalmasabb kínálatot biztosít, mint korábban. Akár focicsapatunkat, akár vidámparkunkat szeretnénk menedzselni és sikerre vinni, megvan rá a lehetőségünk, csak a sok tucatjáték és poénnak szánt szemét között kell elválasztani az ocsút a búzától.
Esőben és hóban, világosban és sötétben, a Citadella és az Empire State Building felett is ugyanakkora élmény repülni. A Microsoft Flight Simulator segítségével ezt már lényegében bárki átélheti.
2007-ben egy kis stúdió kultikus játékot teremtett, mely a nyolcvanas évek egyik legnagyobb európai katasztrófájából táplálkozott – végül "csak" 17 évet kellett várni a tényleges folytatásra.
Számos családbarát, kimondottan különleges, de legalábbis nagyon élvezetes és szórakoztató videójáték után a hibrid Switchre olyasmi jelent meg, amire nem számítottunk.
Sokféle módon megálmodták már a jövőt, nem egy esetben akár legitimálva mások életének kioltását, és nem ritkán ebből még sportot is űztek. 25 éve az Epic is így tett, ami sokak életét változtatta meg.
Azt gondolnánk, hogy a hangyák csak vonulnak és a raj-intelligenciával élik a kis egyszerű életüket. De mi van, ha a bitang erős rovarok élére áll valaki, aki ért a stratégiához?
Megszokott dolog, hogy a woke ideológia és a genderlobbi kifejezetten károsan hat egy kultúrtermék megítélésére, mégis akadnak olyanok, akik mindenáron letolnák az ember torkán a propagandát. Böjtös Gábor írása a Dragon Age: The Veilguard nevű videojátékról.
Mentsd meg Amerikát! címmel jelenik meg rövidesen a januárban hivatalba lépő amerikai elnök új könyve.
Jön a bizalmi szavazás a Bundestagban, majd februárban az új választás.
