Fonyódi Tibor: Régen ugyanez a szardobálás ment

Hogy változott a fantasztikus irodalmi közeg az elmúlt években? A Mandiner.sci-fi első születésnapjára arra kértünk egy sor, a sci-fi-, fantasy- és horrorközegben aktív írót, szerkesztőt, bloggert és olvasót, hogy értékeljék a magyar fantasztikum helyzetét 2016-ban.

Aki válaszol: Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) író, forgatókönyvíró.

*

A hetvenes évek második feléig az volt számomra a fantasztikum csúcsa, hogy Winnetou egy elmosódott patanyomból kapásból megmondta, hogy a tíz napja erre lovagoló közepes termetű, harminc éves, sárga kalapos férfi Mexikóban született. Aztán megvettem az első Galaktikát. Ez olyan hetvenhét magasságában volt, de biztos, hogy a Csillagok háborúja ’79-es hazai bemutatója előtt, amit azért nem fogok elfelejteni soha, mert négy és fél órán keresztül álltam sorba jegyért.

Ahogy mondani szokták, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt: a hetvenes évek végétől heti rendszerességgel jártam az antikváriumokat, könyvesboltokat és kilószámra vettem a fantasztikus irodalmat. A nyolcvanas években gyakorlatilag mindent elolvastam, amit éppen kiadtak, vagy megjelent a hatvanas évek eleje óta, Galaktikából, a Kozmosz könyvekből, a Kossuth legendás sorozatából hiánytalanul megvolt minden, ezektől csak a kilencvenes évek derekán szabadultam meg, addig gyűjtöttem a scifit. Ma már egészen mást gyűjtök.

Hogy mi változott és mi nem?

Az Európa Kiadónak van egy sora a nyolcvanas évek elejéről, hogy „ugyanaz a város, de mégsem ugyanaz az ország”. Régen ugyanaz a szardobálás ment, mint most csak akkor elegánsabban zajlott, a felek például úriemberként viselkedtek, az irodalmi térben való létezésüket egy értékelhető teljesítménynek köszönhették, nem annak, hogy apu fizeti a szélessávot. Már-már klasszikusnak minősülnek az akkori konfliktusok. Trethon Judit mesélte, hogy Zsoldos Péter a Galaktika szerkesztőségében egyszer úgy rávágta az ajtót a másik Péterre, aki a Kuczka, hogy a szoba közepéig repült a kilincs, az pedig köztudott volt, hogy a magyarországi klubmozgalmat életre hívó és lelkesen életben tartó Preyer Hugo és a Távoli tűz írója különösképpen nem szívlelik egymást.

Szóval anyázás akkor is ment ezerrel, ámde voltak lényegbevágó különbségek: akkoriban a mérvadó kritikusok átlagéletkora például bőven meghaladta a tizenöt évet, az sem elhanyagolható tényező, hogy a kiadásig jutott írók általában tudtak írni. Az úgynevezett rendszerváltással aztán elkezdődött a minőségi könyvkiadás mélyrepülése. Kezdődött azzal, hogy a semmiből előpattant vagy kétszáz műmájer kiadó, ezek válogatás nélkül mindent kiadtak (nem csak sci-fit), miközben elfelejtettek jogdíjakat fizetni (ilyen máig van, ugye, tehát hungaricum), a regényeket meg olyan önmagukat műfordítónak kikiáltó egyetemisták kezdték magyarítani, aki még az „arjuvéda” és az „are you ready” között sem érezték a különbséget.

Persze ne feledkezzünk meg a pozitívumokról sem: a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján indul Gáspár András és Nemes István pályafutása, ők azért nem kevés nyomot hagytak maguk után; sok embert ismerek, akik azért kezdtek el sci-fit és fantasy olvasni, írni, mert ez a két embert alkotott; író ennél magasztosabb célt nem is tud kitűzni maga elé, a honoráriumot inkább ne emlegessük, nem vagyunk mi Oraveczek.

Mi a jó, mi a rossz?

Mostanában kritikus hangok hallatszanak. A magyar science-fiction válságban van. Nem tudom. Szerintem azok vannak válságban, akik sikertelenségük ellenére továbbra is a magyar sci-fi meghatározó alakjának hiszik magukat. Ez nettó pszichológia, és azóta működik, hogy az ősember először karcolt valamit a barlangfalra, aztán jött a társa és kereste benne az értelmet. Hallani azt is, hogy a magyar tudományos-fantasztikus irodalom legnagyobb problémája, hogy a gomba módra szaporodó „dilettáns szerzőknek” köszönhetően kilúgozta magából a tudományt és klisékkel dolgozik. Ez viszont érdekes gondolat, járjuk körül. A jó sci-fi író sokáig érik, mint a bor… és akkor most a mainstream sci-firől beszélünk és nem a tematika alzsánereiről, ahol a fénykardot nem magyarázzák, hanem használják.

Nyilvánvaló, hogy egy gyerek nem tudja érthetően interpretálni mondjuk a húrelméletet, lévén, hogy meg sem érti, másrészt nem szabad olyanoktól várni az általános kvantumelmélet kidolgozását 260 oldalon kötve-fűzve, akik nemhogy a kvantumfizikát nem tudják összehozni a relativitáselmélettel, de még az alanyt és az állítmányt sem tudják egyeztetni egy mondaton belül. Klisék. Úgy mondanám, hogy sokat használt, elkoptatott ötletek, még érthetőbben: az eredetiség hiánya. A kliséket nem könnyű kivédeni. Fényes Szabolcs írta valahol, hogy minden hangjegyet lejegyeztek már. Ugyanez fokozottan áll az irodalomra, ahol ma már nagyon nehéz eredeti ötlettel előállni. Gondoljunk bele, hogy a drámairodalomban milyen forradalmi változás történt Shakespeare óta: semmi! Csöndben jegyzem meg, hogy a jó öreg Will is lopott.

Mindazonáltal, ha a piacra tekintünk, ahol a könyv termékként jelenik meg, ott nagyon kedvelik a kliséket, sőt egynémely kiadó még biztatja is a lelkesült (kezdő) szerzőt, hogy feleljen meg az éppen aktuális trendnek, mert ezt veszik az olvasók; éppen ezért a zsánerirodalom egészét tekintve a metroszexuális vámpírok, a felejthető lepedőkalandokba keveredő MILF-ek és az instantcoelhok virágkorát éljük. Nem tartozik szorosan a témához, de mostanában boldog-boldogtalan történelmi regényt ír; épkézláb jövőkép hiányában nagy divat a visszatekintés.

Nekem egyébként nem az a bajom (vannak bajaim ötven fölött), hogy az írók kliséket használnak, hanem az, hogy mindezt stílustalanul teszik. Vegyük az ezredforduló óta az összes magyarul publikáló scifi írót, legyenek mondjuk százan, szép kerek szám, helyezzük el őket egy képzeletbeli antológiában, melyben nincs feltüntetve a nevük és a közölt anyagokba egyikük sem használhatja a csak reá jellemző világot és karaktereket, az olvasóknak pedig szabjuk meg feladatul, hogy kizárólag a textus alapján azonosítsák be a szerzőket. Százból körülbelül ötöt lehet majd nagy biztonsággal „belőni”; ennek az öt alkotónak van jellegzetes, sajátos, a többi szerzőtől markánsan megkülönböztethető „hangja”, a többiek a nyelvtani szabályoknak megfelelő, homogén szöveget állítanak elő.

Amikor a pozitívumokat nézzük,

több témát kell érintenem. Ha az SF könyvkiadás jelenlegi helyzetét tekintjük, szerintem sokkal jobban állunk, mint mondjuk az ezredforduló után vagy azt megelőzően. Miután megszűnt a rendszerváltás utáni zűrzavar, alig 3-4 tematikus kiadó maradt tartósan a piacon, mostanában viszont a scifi újabb reneszánszát éli; az elmúlt években több olyan kiadó is portfóliójába emelte a scifit (és fantasyt), amelyeknél pár évvel ezelőtt még a zsáner említése is szentségtörésnek számított. A Libri scifit ad ki? Mi történt? Izgatottan várom az Athenaeum első ilyen próbálkozását, a fantasy kiadásig már eljutottak. Nyilván a kiadók reagálnak a piacra. A kezdő magyar scifi íróknak tehát sokkal nagyobb mozgástere van, több publikálási lehetőséget kapnak mint régen; tegyük hozzá, hogy a tematika iránt mutatkozó fokozott olvasói érdeklődés nem a magyar íróknak köszönhető, hanem a minőségi angolszász művek folyamatos megjelenése generálta áldásos helyzet.

Fonyódi Tibor

Mindemellett a magyar szerzőknek ott van még a szerzői kiadás lehetősége vagy az e-book. Roppant vékony jégre léptünk. A szerzői kiadások és az e-bookos publikációk vitatható minősége miatt ugyanis hasonló helyzet állt elő, mint a kilencvenes évek elején, mikor a semmiből előbukkanó kalóz-könyvkiadók pusztán piaci megfontolásból nyakunkba zsilipezték az irodalomnak álcázott fekáliát. Ami jó a szerzőnek… mert megjelent… az rossz a zsánernek… mert sajnos megjelent! Ha a tematika egészét tekintjük – és ez a sci-fi legnagyobb problémája az egész világon – igen nagy a minőségi szórás. Ez az angolszász nyelvterületre ugyanúgy igaz, mint a magyarra.

Mit lehet csinálni? Ne legyenek illúzióink: semmit. A szépirodalom felől (sosem tudtam mitől szép az irodalom) gyakran hangoztatott kritika – szinte definíció –, hogy a tudományos fantasztikus irodalom olyan lektűr, ami a világ egyetlen valamirevaló könyvesboltjában sem található meg a bejárat közelében. Ez a dráma nem a Lear király! A magyar sci-fi író egyébként különös firma, még a haj is másképp tapad a fején, pontos meghatározásához alighanem egy új Nagy Lajos szükségeltetik; az ezredforduló óta már nem a kortárs irodalomból kipenderített magányos farkas, hanem falkában jár, mint a náci tengeralattjárók, nem olvasókat gyűjt, hanem haverokat, ideológiai alapállását tekintve többnyire liberális, baloldali, de örök ellenzékben van, leginkább a szegénység jegyese mert sosem azt írja, amit kéne, hanem amihez éppen kedve van, legfőbb ismertetőjele pedig, hogy kritika hatására a gőgbe menekül. Tisztelet persze a szabályerősítő kivételeknek.

Ha a piaci szempontokat nézzük: novellát írni kész időpocsékolás, habár kiváló ujjgyakorlat. Személy szerint üdvözlöm, hogy mostanában több kiadó jelentkezik tematikus antológiákkal, ha időm engedi többnyire olvasom őket, a SpiritArt válogatásait kifejezetten szeretem. Más a helyzet, ha szakmai szempontból nézzük a dolgot. Jó novellát írni sokkal nagyobb írói teljesítmény, mint bármilyen közepes regényt. A könyvkiadás általános helyzete: mivel mostanság nem három kiadó nyomul, hanem tizenhárom, ha egy regény nemzetközi sikert arat, rövid időn belül megjelenik magyarul, akiket érdekel megveszik, akiket meg nagyon érdekel már úgyis olvasták angol eredetiben. 2016-ban Magyarországon nem a kiadással van a legnagyobb baj, hanem az eladással. Egészen más téma, ugorgyunk!

Rendezvények, díjak

Jó pár évvel ezelőtt a magyar scifi-élet olyan langyos volt, mint a nagyfater lábvize. HungaroCon? Inkább futok egy kört a Margit-szigeten, nekem az már sci-fi. Az aktuális állapotokat tapasztalat híján nem tudom objektíven megítélni, könyvbemutatókon kívül nem járok rendezvényekre, ha mégis veszem a fáradtságot, húsz éve ugyanazokat az arcokat látom, akik ugyanazokat a szövegeket tolják a műanyagpohár mögül. Díjak. Ha díj, akkor Zsoldos. Úgy vagyok ezzel, mint Márai a divattal: „Az öltözködéssel egyáltalán nem kell törődni.”, írja a Füveskönyvében. Nyilván arra gondolt, hogy nem a ruha teszi az ember. Ahogy a Zsoldos-díj sem minősíti az írót, nem gyakorol szemmel látható hatást a kritikai megítélésére és a piaci jelenlétére; még nem találkoztam olyan olvasóval, aki azért vett meg egy regényt, mert azt díjazta az Avana. A Zsoldos-zsűri által magasztalt kötet azért nem a New York Times bestseller listáján pörög, hanem a kiadó és a nagyker közt vergődik pár száz példányban, ami rohadtul nem ugyanaz a sportág.

Ha már említettük a sportot: mivel az írás nem sportteljesítmény, nem százméteres síkfutás ahol a célfotó egyértelműen megmutatja, hogy ki a gyorsabb, ezért szubjektív megítélés alá esik, hogy printben és e-bookban, melyik az év legjobb magyar scifi regénye, kisregénye, novellája, vicce és bélyegfelirata. Sokszor felemlegetem, hogy 1936-ban rendeztek egy Charlie Chaplin hasonmás versenyt az Egyesült Államokban. Az igazi Chaplin álnéven benevezett a versenyre és hatodik lett! Miről beszélünk? Ahol zsűri van, ott nincs föltétlenül objektív döntés. Kizárólag a legnépszerűbb alkotást lehetne megnevezni az eladott példányszámok alapján, amit a nagykerek meg elfelejtenek lejelenteni, de lehet, hogy nem is akarnak. Gyorsan tegyük hozzá, hogy a népszerűség nem minőségi kategória; a művészettörténészek sok mindenben nem értenek egyet, de abban igen, hogy a Mona Lisa festménynek közepes alkotás, ennek ellenére a még a bunkók is felismerik.

Mire lenne szükség, minek kéne változnia?

Hallom, hogy a kiadók várják a jó magyar regényeket. Erre nem lehet maradéktalanul kielégítő az a válasz, hogy majd akkor lesznek jó regények, ha a kiadók tisztességes honoráriumot fizetnek. Ha valaki úgy áll a rajtkőre, hogy nem tud úszni, akkor adhatok neki bármennyi pénzt, nem nyeri meg a versenyt, sőt meg fog fulladni. Ha szigorúan szem előtt tartjuk a kiadói, piaci és olvasói elvárásokat, akkor, ma, Magyarországon nagyjából tíz kiadásképes sci-fi író van, akit érdemes 1000-1500 példányban kitolni a piacra, ennyiben azért elmennek, van, aki többen, kiadója válogatja. Ebből a tízből olyan két-három szerző üti meg a nemzetközi szintet. Más lapra tartozik, hogy mi lesz velük, ha egyszer megjelennek angolul és az angolszász könyvpiacon majd szembe jön velük Peter F. Hamilton, Alastair Reynolds és John Scalzi… és még sokan mások. Félek, a sztori nagyjából ahhoz hasonlít, mint amikor a Bécs felől érkező Intercity találkozik a vasúti átjáróban megrekedt volánbusszal.

Szögezzük le a következőket, és ebből azoknak a kortárs szépíróinknak is értenie kéne, akik nemzetközi karrierje általában megreked a zsíros angliai ködben: az Egyesült Államokban – az egyetlen igazi piac – mai napig a két legnépszerűbb magyar író Füst Milán és Szabó Magda. Magdi néni kilenc éve halott, és egy év híján fél évszázada Milán bácsi is kiszállt. És ők a legismertebbek. Két halott író! Mindazonáltal a piac folyamatosan változik, mozgásban van, expandál, ilyenkor (piaci) rések keletkeznek. Ezekbe a résekbe kéne, kell, muszáj benyomulni és akkor a bécsi expressznek lehet mutatni a fukkot! Talán. Ezen a ponton lehet visszatérni arra a kérdésre, hogy miért fontos az eredetiség, miért fontos az ötlet. Ha csak másolod a trendet, ha nincsenek eredeti ötleteid, azzal rohadtul nem fogsz robbanni. A legnagyobb truváj, ha te magad vagy a trend. Színpadon (Brodway) Molnár Ferenc volt az első és utolsó sikeres magyar. Hab a tortán, hogy minden idők legjobban fizetett magyar írója még mindig az a Harsányi Zsolt, aki 1943-ban váltott létsíkot, bocs!

Konklúzió: amire leginkább szüksége van a magyar sci-finek, az egy profi irodalmi ügynökség. A profi irodalmi ügynökség nem a (valójában nem létező) magyar piacot monitorozza, hanem a nemzetközi piacot meghatározó amerikait, a saját költségén (nem az íróén) elkészíti az író angol nyelvű portfólióját, az adott műből legalább két fejezetet műfordítóval lefordíttat – megint csak a saját költségén – és azt kiajánlja különféle ügynökségeknek, próbálja eladni az írót. Aztán történik, ami történik, de legalább történik valami.

Nők, LMBTQ-közösségek, kisebbségek helyzete… 

A 2013 óta megjelent három legjobb regényből kettőt nő írt: Lőrinczi Judit az Ingóköveket, Moskát Anita a Horgonyhelyet. Idén tavasszal pedig láttam dedikálni a Varga Beát; olyan sor állt az asztalánál, azt hittem visszacsöppentünk a hetvenes évekbe és banánt osztanak a Skála előtt. Ha a végeredményt nézzük – ami maga a mű – a nők nagyon jól állnak a magyar SF&F-ben. Szóval nem tudom mi a baj, drága hölgyeim! Másság. A Szűz infrafényben a biszexualitásról szól, tizenhét éve várom, hogy erre mikor fognak rájönni, lehet rosszul dekódolok. Írni tudok a témáról, beszélni nem. Persze csak óvatosan.

Azért ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz az ország, ahol az agymosott tömeg képes pénzt gyűjteni egy televíziós sorozatból ismert rabszolgalány felszabadítására. Ha erre az a válasz, hogy „jó, jó, az Izaura lassan negyven éves darab”, bátran mutassunk rá arra a makacs tényre, hogy Mohács meg félezer éves sztori és hazánk azóta sem független. Szóval itt (konkrétan a Kárpát-medencében) megállt az idő, vagy rohadtul másképp halad; szerintem sokkal lassabban mint kéne, mintha egy fénysebességgel haladó volánbuszon ülnénk, de erről kérdezzétek inkább Einsteint.

*

Nyitóképünkön a Fonyódi Tibor Ópiumkeringő című regényének borítójához használt grafika látható, amit a szerző oldalán találtunk. A cikksorozat összes része A magyar fantasztikum helyzete címke alatt elérhető, de érdemes követni Facebook- vagy Moly-oldalunkat is.