Novák Tata: A román értelmiség műveltebb, mint a magyar

Azt állította egy 2014-es interjúban, hogy az ötvenes évek színvonala uralkodik a mai táncszínházi koreográfiákban.

Nem vagyok benne biztos, hogy emlegettem az ötvenes éveket. Most fantasztikusan táncolnak az együttesek, csodálatos az általános és a technikai tánctudásuk, viszont a koreográfiák sajnos sok kívánni valót hagynak maguk után. Az évente megrendezett Néptánc Antológián fellép 16 együttes, amelyeknek a táncosaiból három hivatásos társulatot létre tudnék hozni, olyan jók. Csakhogy az amatőr táncosok már nem szeretnének hivatásosnak állni, mert már nem vonzó annyira ez a szakma, mint régebben. Pont a néptáncosok nem kapták meg azt a nyugdíjkedvezményt, amit a balettosok igen. Elképesztő, hogy megtörténhet egy országban, amiben a kormány nemzeti programot hirdet, hogy a nemzeti programot teljesítő néptáncosok nem kapják ezt meg.

Miben hagynak kívánnivalót maguk után a színpadi rendezések?

A hatvanas években feltűnt egy nagy generáció: Szigeti Károly, Györgyfalvay Katalin, Kricskovics Antal, Galambos Tibor, Tímár Sándor és a többiek. Ők nem akármivel jelentkeztek az évente megrendezett, szolnoki táncfesztiválokon, pedig akkoriban még nem bízták meg őket hivatásos együttesek vezetésével. Elképesztő koreográfiák jelentek meg, amilyeneket ma nem lehet látni. Szigeti Tánc a szerelemről című darabja, Kricskovics Iphigénia Auliszban című feldolgozása, Györgyfalvay Ostinátója vagy az én Vár reám című darabom. Ilyen átütő dolgok ma nincsenek. Végignézek egy szolnoki fesztivált és unatkozom, pedig nagyszerű táncosok vannak a színpadon. 

Mi hiányzik? A történet? A gondolatiság?

Egy táncszínházi darabnak vannak törvényszerűségei. A dramaturgiával nagyon nagy bajok vannak. Nem tudom, miért van most hullámvölgy, de ez időnként előfordul minden műfajban, színházban, irodalomban is. Kiöregedett egy generáció.

„Valami hiányzik: talán az általános műveltség.”

Milyen irányzatok vannak a néptánc színpadra állítását illetően ma?

Ugyanazok, mint a hetvenes években, csak nincs annyi vita. Akkor nagyon fellángolt a tiszta forrásról szóló vita, amibe beleavatkoztak írók, költők is. Sokan úgy gondolták, hogy akik táncszínházat csinálnak a néptáncból, azok árulást követnek el, mert szegényítik a néptáncot és elsorvad az eredeti anyag – ami nem igaz. Mondtam akkor két íróbarátomnak, hogy ha így vélekednek, vegyék elő Kriza János népmesegyűjtését vagy egy Ortutay-féle gyűjtést másoljanak ki minden nap egyet és írják alá a nevüket. Ma hál 'Istennek a két irányzat tökéletesen kiegészíti egymást, nincsenek viták, tudják, hogy mindkettőre szükség van. Az egyikre szükség van, hogy az anyanyelvet, a szótárat őrizzék, fejlesszék; s a másikra, hogy lássék: a koreográfusoknak is van mondanivalója a világról. Meg hát amúgy sem maradhatunk le más kortárs műfajoktól. A tisztaforrás-pártiak erősebbek, mert csodálatosan táncolnak a táncosok, de ugyanazok csinálnak táncszínházi darabokat is, csak nem látok átütő dolgokat.

Úgy tűnik, az egyik fő iskola a virtuozitást hangsúlyozza, például Fitos Dezső és társulata, amelynek darabja nagy sikert aratott Washingtonban is. Hogyan látja ezt az irányzatot?

A kérdés az, hogy akik koreografálnak, azoknak mi a véleménye az eredeti anyagról. A tiszta forrásra figyelők azt nézik, hogy az alkotás olyan-e, amilyennek annak a táncnak tempóban, lépésben lennie kell. De mások meg azt gondolják, hogy a lényeg, hogy 180-as tempóban táncoljunk kalotaszegit – és akkor a szépség eltűnt. Egyszer megkérdeztem egy mérai öregasszonyt, hogy szerinte ki a legjobb táncos. Azt válaszolta: „tanár úr, az, aki a lábával a legszebben csipkézi ki a levegőt”. 180-as tempóban márpedig nem lehet szépen kicsipkézni a levegőt. Vannak srácok, akik arra hajtanak, hogy minél több csapást megcsináljanak egy perc alatt. Ezzel eltűnt az anyag. Számomra az egyik legszebb magyar férfitánc a füzesi ritka magyar – annak ilyen tempóban teljesen elveszne a szépsége. Tavaly itt volt a feleségével egy belga kolléga, akinek megmutattam egy együttest a Kármelita Udvarban. A darab után azt kérdezte tőlem: „te, a magyarok csak akkor tudnak igazán táncolni, ha előtte berúgnak?” Kitagadt erekkel üvöltöttek ugyanis a táncosok a színpadon. A koreográfus, Román Sándor egyébként a tanítványom, aki úgy döntött, ilyen útra megy. Ki akarja csikarni a közönségből a csodálatot a sebesség és a virtuozitás miatt. Elérte a célját, a közönség imádja. Nagyszerű táncosai vannak! 

Baj van a koreográfusképzéssel itthon?

Az előbbiek miatt azt mondom, hogy baj van. Valami hiányzik: talán az általános műveltség. Nem lehet úgy táncszínházat csinálni, hogy nem vagyok jártas a képzőművészetben, a színházi világban. Járok színházi premierekre, előadásokra, és soha nem látok kollégát. Soha. Régebben tele volt velünk a színház! Épp ezért jók is voltak a színházi kapcsolataink. Az én generációm baráti köre színészekből, írókból, rendezőkből állt. Nekem ma is az én generációmhoz tartozó írók a barátaim, velük járok össze.

Elszigetelődött a táncos szakma?

Nem tudom. De ha beszélgetek és hivatkozom valamire, döbbentem veszem észre, hogy a kollégák nem látták, nem ismerik, amit említek. Valószínűleg tehát ez hiányzik a koreográfusképzésből. Az is igaz ugyanakkor, hogy a nagy generációban senki sem a táncból indult. Én néprajzos akartam lenni, Györgyfalvay Kati zenetudományi szakon végzett, Szigeti irodalmi és színházi érdekeltségű volt, ahogy Kricskovics is. Minket meghívásos alapon invitáltak a rendező szakra, ahol nagyszerű tanáraink voltak. Nem tudom, hogy a fiatalabbaknak volt-e koreográfusképzésük. Azt is hiányolom, hogy a tőlem fiatalabb generáció nem jár össze. Mi rendszeresen összejártunk, megnéztük egymás dolgait, vitatkoztunk a kocsmaasztalnál. Voltak nemrég próbálkozások, hogy legyenek például elemző órák, de nem jönnek el, nem érdekli őket. Ha pedig leül velük az ember és elmondja, mi a baja egy-egy darabbal, arra teljesen immunisak. Amikor irodalmi művet dolgoznak fel, gyakran kiderül, hogy sokan félreértelmezik azt. Technikailag ugyanakkor topon vannak, pontosan meg tudják fogalmazni a gondolataikat táncban.

„Néptáncról semmi. Semmi.”

Többször felemlegette már, hogy nincs tánckritika Magyarországon.

Balettról és kortársról még csak-csak írogatnak, de néptáncról semmi. Semmi. Amikor pedig van, akkor bár ne lenne! Nemrég olvastam egy kritikát, amiből kiderült, hogy a kritikus is legalább annyira műveletlen, mint amennyire bajok voltak az adott darabbal. A főiskolán nem is akarnak kritikusi képzést indítani. Fantasztikus események zajlanak le és nincs két sor róluk! De más bajok is vannak: tragikus volt, ahogy a tavalyi szolnoki versenyt értékelte a zsűri. Egy húszas éveket idéző, szovjet proletkult stílusú darabnak adtak fődíjat, amiben lapátoltak, kaszáltak a színpadon és valódi ronggyal mostak fel. Ezt én letiltanám, nem fődíjat adnék neki! Díjat adnak olyan daraboknak is, amelyek szokásokat tesznek a színpadra. Valódi pálinkával bejönnek például a regösök, valódi pohárból isznak, leadják a szokást, valódi pálinkával, valódi pohárból búcsúznak és díjat kapnak. Ez mi? Ez koreográfia vagy egy szokás reprodukálása? Szomorú, hogy ha csak felrakok egy szokást a színpadra, de nincs róla véleményem. Még szomorúbb, hogy a zsűrinek sem. A regölés egy termékenységi varázslás, amiről el kell mondanom, mit gondolok. Volt egy koreográfia Szolnokon, ami valóban koreográfia volt gondolatokkal, valakinek az emlékére, tisztelettel megfogalmazva, de meg sem említették. Én felhívtam az alkotót és megmondtam neki, hogy tőlem megkapta a nagydíjat.

Tud említeni pozitív példákat, előremutató darabokat?

A sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttesnek láttam egy nagyszerű darabját: az Állami Népi Együttes koreográfusa, Mihályi Gábor a Hagyományok Házát vezető Kelemen László zenéjére rendezte meg az Erdélyi menyegzőt. Szerintem a címe inkább az kellene, hogy legyen: Lakodalmi töredékek a Tündérkertből. Sokan kifogásolták, hogy nem egy egész lakodalmat mesél el, pedig ez a darab nagyszerű, majdnem műfajteremtő! És az együttes is kitűnő volt! Absztrahálva, a lakodalom egyes mozzanatait veszi csokorba a darab érzelmi alapon, így a lakodalom valódi dramaturgiája nem is érdekli. Az Államinak volt még érdekes, szürrealista darabja, a Labirintus, szidták is a folkloristák. Pedig a Labirintust beajánlottam a tekintélyes trentói fesztiválra és óriási siker volt. Az is baj, hogy az együtteseink turnézni akarnak: két hónap Amerika. Én a nagy korszakomban a Honvédnál nem vállaltam ilyet. Azt mondtam, a befogadó színházak vegyenek meg, tartunk két-három előadást, és hazajövünk. A turné lélekölő, és semmit nem látnak a világból a résztvevők. Az én táncosaimnak annak idején kötelezően meg kellett nézniük a világ nagy múzeumait. A napokban láttam a Müpában Foltin Jolán új műsorát, a Tavaszi Fesztiválra készült, Elmúlik címmel. A táncos dokumentumelőadás a kitelepítésekről szól: svábok, bukovinai székelyek, felvidéki magyarok tragikus sorsáról. Az egész gyönyörű volt, másfél órán át visszafojtva nézte-hallgatta a közönség.

Állítólag nagyhatalom vagyunk a néprajztudományban – de tudják ezt külföldön is?

Ez tény. 1927 óta mennek a gyűjtések, ma 240 ezer méter film van. Nyomasztó mennyiség. Amikor az UNESCO-nak el kellett döntenie, hová tegye a folklórkutatási módszertani központját, azonnal Magyarország mellett döntött.

De például a külföldön is érdekes fontosabb magyar munkák nincsenek lefordítva angolra.

Ez a magyar állam baja, nem a mienk. Az én széki szakdolgozatomat például le kellene fordítani, mert olyan szerencsés voltam, hogy egy olyan elzárt faluba jutottam el, ahol 18. századi állapotokat találtam. Öt éven át gyűjtöttem Széken, így utolértem a romlás virágait is. Ennek ismerete más országok folkloristáinak is fontos lenne. Úgyhogy az állam becsülje meg, hogy ilyen folkloristák voltak, és fordíttassa le! Táncírásban háromféle iskola van: a londoni, a New York-i és a budapesti, ami a Lábán Rudolf-féle táncírást jelenti; ezt az egész világon használják. Az indiai néptáncok kezekre és szemekre vonatkozó gesztusainak leírását is Magyarországon dolgozták ki.

Az ön egyik nagy bánata, hogy a rendszerváltás után újra kiéleződött a népi-urbánus szembenállás.

A híres érdi kékfestő asztalomnál, ha kihúzzuk, tízen férünk el. Az egész magyar irodalom ismerte azt az asztalt. A rendszerváltás előtt Eörsi István és Csoóri Sándor is itt ült, a rendszerváltás után pedig már nem álltak szóba egymással. Komoly íróbarátaim vannak, akik nem népiek és kedves humorral fogadják a népi dolgokat. Egyes dühödt népiek pedig az egész kortárs művészetet kóklerségnek tartják, pedig ebben a pillanatban a kortárs dolgokkal foglalkozó művészek közt több kiművelt fő van – bár ott sincs sok. Rendszeresen látogatom a kortárs előadásokat, és sok érdekesség van – mondjuk van ugyanannyi hülyeség is, mint nálunk.

„Nyolcvanöt éves vagyok és egy selejt században éltem.”

A születésnapjára az írásaiból összeállított kötetéből az derül ki: pesszimista a jövőt illetően.

Nyolcvanöt éves vagyok és egy selejt században éltem. Mit mondjak? Attól félek, hogy az unokáim sem kerülnek jobb helyzetbe. Mindegy, hogy milyen színű kormány van, mindenki korrupt. Sőt a korrupciót törvényekkel védik meg. És persze valamiért kiléptem a Magyar Művészeti Akadémiából is. De aki alkot és tehetséges, bármilyen művészeti ágban, azt nem lehet agyonverni.

És Magyarországon kívül milyen a helyzet?

A szlovák értelmiségnek ugyanezek a bajai, ahogy a román értelmiségnek is. Sok román barátom van és kemény beszélgetéseink vannak. Minden év elején van újévi koncert a Müpában, amit nagyon jól megszervez a Hagyományok Háza. Ott van az államfő, számos miniszter; erre a közönség saját magától elkezdi üvölteni a Székely himnuszt. Amikor Csíksomlyón rendeztem meg az István, a királyt, akkor is egyszer csak elkezdte énekelni a 350 ezres tömeg, hogy „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk...” Mit szól ehhez egy román? Ráadásul a Székely himnusz gyenge mű, a szövege pár helyen értelmezhetetlen. Nem lehet elmenni Romániába és olyan nyilatkozatokat tenni, ami felpiszkálja a románok nemzeti érzését! Ugyanolyan rossz túlhajtani a nemzeti érzést, mint amikor a szocialista kormányok nem foglalkoztak a határon túli magyarokkal. A másik oldalra estünk és nem arra költjük a pénzt, amire kellene.

Mire kellene költeni?

Oktatásra. Az nagyon jó döntés, hogy fizetéskiegészítést adunk az kárpátaljai magyar pedagógusoknak. Sok előadást tartok Erdélyben a Maros Művészegyüttessel, főleg gimnáziumokban. Látom, hogy a magyarság fogyása megállíthatatlan, de lassítható lenne azzal, hogy beszállunk az oktatás finanszírozásába. Szlovákiában még a magyarlakta vidékeken is kétségbeejtően sokan adják szlovák iskolába a gyerekeiket. Én nekik ingyen tanszereket, tankönyvet adnék, csak hogy menjenek magyar iskolába. De ha propagandára költjük a pénzt, az semmit nem ér.

Miként vélekedik a román értelmiség a magyarok Erdéllyel kapcsolatos felfogásáról?

A román értelmiségi réteg általában műveltebb, mint a magyar. A román színház fantasztikus. Most is ontják a zseniket, olyan előadásokat látunk, hogy csak ülünk és bámulunk. Ezzel a román értelmiséggel mindenről lehet beszélgetni a világon, de abban a pillanatban, hogy a magyar ügy előkerül, lehúzzák rolót. Félnek, főleg hogy látják az európai példákat, például Koszovó önállósodását.

A szlovákoknál és a románoknál hogy áll a táncszínházi darabok helyzete?

Nálunk a néptáncos koreográfusok a néprajz iránt érdeklődnek, a szlovákoknál és a románoknál viszont nincs kapcsolat a színház és a tudomány között. Egy román együttes nem is érti a magyarokat, ők még mindig lefeszített lábfejjel csapásolnak és ganéjszagúnak érzik azt, ahogy mi csináljuk. Azért néha mégis elbámulnak, például azon, hogy a magyarok milyen jól táncolják a román és szlovák táncokat. És amikor három éve meghívtam egy román hivatásos együttest Szegedre, szájtátva nézték, mit tudnak a magyar amatőrök.

***

Fotók: Földházi Árpád.