A gyerekek egy vagyonba kerültek, az időseket ingyen ölhették – az igazság a szarajevói „emberszafarikról”

A délszláv háború idején gazdag nyugatiak óriási pénzeket fizettek azért, hogy a boszniai szerb hadsereg mesterlövészeivel együttműködve védtelen civileket lőhessenek agyon Bosznia fővárosának utcáin. A gyerekek érték a legtöbbet, a szóbeszéd szerint a halott kisfiúk után kék, a kislányok után rózsaszín töltényhüvely volt azok jutalma vagy ha úgy tetszik, hazavihető trófeája, akik egy-egy ilyen hétvégi „kiruccanás” után elégedetten visszatértek a családjaikhoz, a kényelmes otthonaikba. 

És bár sokan kételkedtek a róluk és a korabeli eseményekről keringő történetek valódiságában, Ezio Gavazzeni olasz oknyomozó újságíró könyve mindent más megvilágításba helyez. A július elejétől a Jaffa kiadónak köszönhetően magyarul is olvasható Hétvégi orvlövészek lapjain a szerző megbízható források, érintettek és korábban nem kihallgatott tanúk vallomásait tárja az olvasók elé, amelyek borzalmas teljességükben mutatják be ezeket a „szafarikat”, a szervezéstől a lebonyolításig.  Ezio Gavazzenit a budapesti könyvbemutatón kérdeztük.

Hol tart most a hivatalos nyomozás?

Mivel semmilyen vádemelés nem történt, egyelőre nyilván ítélet sincs. Ügyészségi nyomozás folyik és a gyanúsítottak kihallgatása. 

Olaszországban?

Már nemzetközi az ügy, mert ugyan az íjászok többsége olasz volt, francia, svájci, belga, osztrák, sőt kanadai és egyesült államokbeli állampolgárok  is részt vettek ezeken az emberszafarikon. Jelenleg összesen öt ország ügyészsége folytat nyomozati eljárást, 

– és biztos vagyok benne, hogy hamarosan még többen be fognak kapcsolódni. Néhány hete például a belga ügyészség munkatársa hívott, hogy ők is szeretnének személyesen meghallgatni, ugyanúgy, mint korábban a svájciak; mindkét országgal kapcsolatban van a birtokomban információ. 

Egyszemélyes küzdelmet folytat?

Nem. Civil felperesként a szarajevói önkormányzat, jelesül maga a polgármester szegődött mellénk, a csapatunkat pedig rajtam kívül két, terrorcselekményekre és bűnszövetkezetekre szakosodott ügyvéd, illetve egy kriminológus hölgy alkotja. A boszniai-hercegovinai kormányzat egy része ugyancsak azon az állásponton van, miszerint ha megkésve is, de a valóságot a lehető legpontosabban feltárva igazságot kell szolgáltatni az áldozatoknak. Mivel az olaszországi nyomozás a könyvem, illetve a feljelentésem nyomán indult, és megvannak hozzá a jogosultságaink, magunk is a részesei lehetünk ennek a folyamatnak; meghallgathatunk tanúkat, kikérhetünk iratokat, elevenen beléphetünk a tényfeltáró munkába.

És ön minek a nyomán indult el néhány éve?

A szarajevói emberszafarikról már korábban is hallottam, sőt már a kilencvenes évek közepén cikkek jelentek meg ezekről mérvadó olasz lapokban. A javarészt a délszláv háborút túlélők elmondásai alapján készült írások nagyon megérintettek, de az akkor rendelkezésre álló információmorzsák alapján nem lehetett pontosan eldönteni, nem városi legendáról van-e tényleg szó, mint azt sokan sokáig hitték.

Mi győzte meg ennek az ellenkezőjéről?

A szlovén Miran Zupanic Szarajevói szafari című dokumentumfilmje lobbantotta fel bennem újra a szikrát, amely a bosznia-hercegovinai vizsgálati hullámot elsőként elindította, és amelyben a közel négyéves ostrom ezen sokkoló részlete elég pontosan kirajzolódik az egyes tanúk vallomásai alapján. Rögtön kapcsolatba léptem a rendezővel, és onnantól nem hagyott nyugodni az ügy. Ahogyan az sem, mi lehetett az oka, hogy ezt a mára már a YouTube-on is látható alkotást egyetlen nyugati médium sem vásárolta meg, pedig a világ egyéb részein, szakmai fesztiválokon is díjazták.

És miért nem?

A törékeny balkáni egyensúly felborítása senkinek nem lett volna érdeke. Arról nem beszélve, hogy ha bebizonyosodik, hogy egyes titkosszolgálatok már az elkövetés idejében tudtak ezekről az embervadászatokról, arról, 

annak sincs éppen jó üzenete.

Mégis úgy tűnik, hogy volt köztük, amelyik számára mindez nem volt ismeretlen történet.

Valóban. Az olasz titkosszolgálat (SISMI) már 1993-ban vizsgálatot indított öt olasz embervadász ellen, akit a szarajevói „katlant” körülvevő dombokon fogtak el, majd miután a személyazonosságukat igazolták, szabadon engedték őket. Az erről tanúskodó SISMI-akta ugyan azóta sem került elő, de hogy létezik valahol, az biztos, mert három egymástól független tanúvallomás is megerősítette nemcsak előttem, de a milánói főügyész előtt is a valódiságát.

Milyen bizonyítékok vannak, lehetnek még?

Mivel mindez három évtizede történt, ráadásul más technológiai környezetben. nehéz olyan típusú perdöntő bizonyítékokat találni, mint mondjuk egy fénykép, egy videó vagy legalább egy hangfelvétel. De a tanúvallomások szinte mindegyike egybevág, ami azért önmagában elég sok mindent elmond az igazságról. Persze nem volt könnyű rábírni az embereket a beszédre, ám szerencsére többeket is sikerült.

Mint például a könyvben Franciaként emlegetett férfit. Ő kicsoda, és milyen szerepe volt az „emberszafarikban”?

A boszniai háború idején egyike volt azoknak, akik a külföldi civileket kísérték a frontvonal közelébe. A korábban a francia hadsereg ejtőernyőseként szolgált férfi részletesen beszámolt mindenről, azt is állítva, hogy az embervadász utakat egy belgiumi központból szervezték, londoni és milánói alegységeken keresztül.

Vele találkozott is személyesen?

Nem. Az általa elmondottakról közvetve értesültem egy olyan megbízható személy, egykori hírszerző révén, aki a háború alatt maga is végig a helyszínen volt. A könyvemben is idézett tanúk, köztük a Francia és ez a bizonyos közvetítő azóta a milánói főügyészségen is vallomást tettek.

Hogyan került a képbe egy amerikai ex-tengerészgyalogos?

A bosnyákoknál egykor önkéntesként szolgáló John Jordan 2007-ben a boszniai mészárosnak nevezett Ratko Mladić elleni büntetőperben tett tanúvallomásában ugyancsak elég részletesen beszámolt róla, hogyan lövöldöztek a boszniai szerb mesterlövészek a szarajevói katlan karéjáról az alant fekvő, ostromlott település civil lakóira. Nem véletlenül nevezték Sniper Alley-nak, azaz az orvlövészek sugárútjának azt a városi fő útvonalat, amelyen az emberek közlekedni kényszerültek, ha nem akartak éhen-szomjan halni.

Ez önmagában borzasztó, hát még amit Jordan hozzátett: olyan külföldieket is látott időnként a magaslati lőállásokban, akik már csak a náluk lévő fegyverek típusa sem lehettek katonák. Beszélt például egy turistáról, akinek inkább „fekete-erdei vaddisznóvadászatra tűnt alkalmasnak a fegyvere”, mintsem városi harcra.

Akkor kicsodák voltak ezek az emberek? 

A potenciális ügyfelek mind különböző szakmákból érkező, jómódú emberek voltak, akiket a fegyverek iránti rajongás kötött össze, szabadidejükben lőtereket látogattak, vadászatokon vettek részt. Utóbbi részben megmagyarázhatja az erőteljes olasz szálat, ahol nagy hagyománya van a vadászatnak, a kilencvenes évek első felében pedig még pláne az volt. A lehetőség híre szájról szájra terjedt, és voltak általam toborzók nevezett emberek is, akik megjelentek ezeken a hobbilövöldözős-vadászati helyszíneken, és készségesen elmagyarázták, 

A toborzók, akárcsak a Francia, jellemzően a különböző fegyveres testületek különleges egységeiből jöttek: akadtak köztük ejtőernyősök, az Idegenlégió tagjai stb. Ha az ügyfél elfogadta az ajánlatot, az „íjászok” közé került, így elutazhatott egy hétvégére Boszniába „szórakozni”. A menetrend nagyjából ugyanaz volt; a résztvevők az olasz–szlovén határ menti panziókban gyülekeztek, majd mindenféle járművekkel elérték a háborús övezetet, aztán egy kísérő hármasával felvitte őket a Szarajevót körülzáró dombtető az orvlövészek sugárútjára a lehető legjobb kilátást biztosító lőállásaihoz.

Mi alapján differenciálódtak a tarifák?

A nem és a kor döntött. A legtöbbet a gyerekek és a fiatal lányok érték, 

A nőkért öt-hat, a férfiakért 10 millióval kevesebbet. Néhány hete egy, a témával szintén jó ideje foglalkozó horvát újságíró cikke révén sikerült ezeket az összegeket megerősíteni, az anyagot a The New York Times is átvette, és az ott megjelenő írás szerzője ugyancsak valósnak találta a számokat.

Ugyanezen horvát újságíró információi alapján az a hír is szárnyra kapott, hogy Aleksandar Vučić szerb elnök is ott volt annak idején a szerb milíciák elfoglalta, „legjobb kilátást nyújtó” zsidó temetőben, és velük együtt „akár civilekre is lőhetett”. Ennek az állításnak van alapja? 

Csak az általam tudott tényeket tudom sorolni. Vučić valóban feltűnt a Slavko Aleksić vezette csetnikekek társaságában  a zsidó temetőnél Szarajevó ostromakor. A Francia a vallomásában elmondta, hogy amikor egy íjásszal a lőálláshoz ért, a csetnikek előbukkantak a bokrokból. És az is bizonyítható a dokumentumok alapján, hogy a csetnikek pénzt fogadtak el az embervadászatért; az archívumukban szerepel egy olasz állampolgár, Roberto R. neve, aki húszezer német márkát fizetett azért, hogy valakit levadászhasson.

Ahogy ön is mondta, a történtek óta eltelt több mint harminc év. Mit gondol, más háborúkban, akár az orosz–ukránban  is történhettek, történhetnek hasonló, a civil lakosságot pluszban sújtó szörnyűségek?

Az orosz–ukrán háborút nem kutattam, de mivel ez úgymond hagyományosabb hadviselés, azaz két reguláris hadsereg áll egymással szemben, nehezen lehet elképzelni, hogy a frontvonalon – mozgó célpontként – mondjuk gyerekek rohangáljanak. De ettől még egyetlen háború sem mentes az olyan, az átlagembereket érintő kísérő borzalmaktól, mint akár az ember- és szervkereskedelem, a szexuális kizsákmányolás, a falvak kiirtása stb. Ma a világon 53 háborús konfliktus van, 

Mindennek ellenére maradt még hite az emberiségben?

Igen, feltétlenül. Továbbra is szilárdan hiszek a békés együttélésben, az emberség és a befogadás értékeiben. Nem hagyhatjuk, hogy bármely háború felelősei vagy akár egy, a hétvégi orvlövészekhez hasonló négy-ötszáz fős elmebeteg csoport megsemmisítse az évezredes civilizációs vívmányainkat.

Nyitókép: Szarajevó, 1992 (Forrás: Wikipédia)