Bár hajmeresztő kényszerkoalíciókkal még ki lehet kerülni a látványos társadalmi elvárásokat, borítékolhatóan nehéz idők várnak az országra.
Nyitóképen: Az Alternatíva Németországért türingiai kampányeseménye Björn Höcke tartományi vezetővel és német lobogókkal.
Fotó: AFP / John Macdougall
Rajcsányi Gellért és Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban.
Mint egy rég észrevett jéghegy, amely egyre közeledik az óceánjáró felé, de sem a jéghegy, sem a hatalmas hajó nem tud irányt változtatni – túlságosan nagy a tehetetlenségi faktor, túl nagy a hajó, túl sokan vannak a fedélzeten, és túl sokan vannak közülük egy irányba kondicionálva. És aztán bekövetkezik az ütközés, a hajó oldalát végigszakítja a jéghegy, vízbe zuhannak az első utasok, de a hajóhídon állók még mindig előrenéznek, és hajtogatják, nem történt semmi, menni kell előre, megvan az irány, rég ki van adva a parancs, nincs módosítás. Semmiről nem vesznek tudomást, majd csak lesz valahogy. Nagyjából így lehet Titanic módra elmesélni azt, mi történt Németországban a hétvégén, ahol bekövetkezett az, aminek be kellett következnie: a legtöbb régi párt és a hagyományos baloldali-liberális erők összeomlása, illetve a rosszul irányított rendszer kritikusainak előretörése.
A rendszerpártok a CDU kivételével bezuhantak, a rendszer kihívói megerősödtek”
Mi is történt vasárnap Némethonban? Két tartományban, Türingiában és Szászországban választást tartottak, és alapjaiban rendeződtek át a pártok erőviszonyai, a politika térképe. A rendszerpártok a Kereszténydemokrata Unió (CDU) kivételével bezuhantak, a rendszer kihívói pedig megerősödtek: jobbról az Alternatíva Németországért (AfD), balról a Sahra Wagenknecht-mozgalom – Értelem és Igazságosság (BSW) nevű szervezet.
Mint ismeretes, az AfD mögött egy évtizedes történet áll: az euróval és az Európai Unió intézményeivel szemben kritikus közgazdászok és más értelmiségiek rétegpártjaként jött létre, majd több belső válság után a megváltozó Németország elégedetlen és/vagy vesztes társadalmi rétegeinek képviselőjévé, szócsövévé vált. Ahogy az elit egy túlvezérelt, átideologizált jóemberkedés jegyében a talpáról a fejére állította saját hazáját az alapvető infrastruktúra és a stabil energiaellátás megkérdőjelezésétől minden hagyományos, társadalmat megtartó pillér kidöntéséig, az egyszer majd történelmi lecke lesz mind a németeknek, mind a nagyvilágnak. Az elit elszakadása a tömegektől korunk nagy válságjelensége, amiről eddig és ezután is rengetegen cikkeznek, írnak tanulmányokat és köteteket. A szakadás Németországban az átlagosnál is jobban látszik, ami következik az ország második világháborús és azt követő sorsfordulóiból, ideológiai hajtűkanyarjaiból, népének kondicionálásából.
Az AfD-vel senki nem akar koalícióra lépni”
Az általános társadalmi elégedetlenség azonban, ahogy az élet, utat tör magának. Az elégedetlenek főleg Kelet-Németországban vannak elegen ahhoz, hogy magukhoz ragadják a szót és a kezdeményezést, s ha (egyelőre) élhetnek a szabad választás jogával, hát leszavaznak az elégedetlenségük képviselőire. És elfordulnak azoktól, akik keresztbe tesznek mindabban, ami nekik fontos, mi több, életbevágó.
Az előzetes végeredmény szerint Türingiában 33 százalékkal nyert az AfD, 24 százalékkal a második lett a CDU, 16 százalékkal robbant be Sahra Wagenknecht újbalos mozgalma, megroppantva az eddigi vezető kormánypárt Baloldalt (Die Linke), amely 13 százalékkal a negyedik lett. A történelmi néppártnak számító Németországi Szociáldemokrata Párt (SPD) örülhet annak, hogy 6,1 százalékkal bejutott a helyi törvényhozásba, a Szövetség ’90 – Zöldek viszont 3,2 százalékkal kiesett, a liberális Szabad Demokrata Párt (FDP) 1 százalékos eredményéről pedig nincs mit mondani.
Szászországban ezzel egy időben 32 százalékot ért el a CDU, 31-et az AfD, 12 százalékkal futott be a harmadik helyen a BSW. A kormányt alkotó pártok közül a szocdemek alig 7, a zöldek 5,1 százalékot értek el, a liberálisok pedig eltűntek a süllyesztőben.
Alice Weidel, az AfD elnöke vasárnap este pártja történelmi sikeréről beszélt, utalva arra, hogy Türingiában első alkalommal a legerősebb párttá vált. Kifejtette: a választók szerinte azt akarják, hogy az AfD kormányozzon, nélküle nem is lehet stabil koalíciót alakítani.
Carsten Linnemann, a CDU főtitkára viszont szervezete korábbi irányvonalának megfelelően vasárnap este is kizárta, hogy koalícióra lépjenek az AfD-vel. „Ebben nagyon-nagyon világosak vagyunk” – jelentette ki. Szerinte a CDU a parlament centrumából fog kormányt alakítani. Michael Kretschmer, Szászország kereszténydemokrata miniszterelnöke örömmel fogadta az eredményeket. „Minden okunk megvan az elégedettségre. Öt kemény év van mögöttünk” – mondta.
A szocdemek szomorkodnak. „Nem az ünneplésről szól az este. Megvolt a valós veszélye a tartományi parlamentekből való kiesésnek” – jegyezte meg Kevin Kühnert főtitkár. Arról nem beszélt, mit árul el az ország – egy európai nagyhatalom – közállapotáról és társadalmi hangulatáról, hogy a két tartományban a szövetségi kormány három pártjának népszerűsége összesítve alig haladja meg a 10 százalékot.
Kevés kiút látszik az általános kormányképtelenség rémforgatókönyvéből”
Ahogy a puding próbája az evés, úgy a választási eredményeknek a kormányra kerülési képesség: itt dől el, hogy a rendszerkritikusok jéghegye elsüllyeszti-e a rendszerpártok hajóját. A helyzet összetett, és kevés kiút látszik az általános kormányképtelenség rémforgatókönyvéből. Tény: az AfD-vel senki nem akar koalícióra lépni. De kinek lesz akkor többsége? A CDU egyértelműen jelezte, hogy csak az AfD-vel nem szövetkezik, a Sahra Wagenknecht-féle, „nemzeti szélsőbalnak” is nevezhető mozgalommal való összefogást nem zárja ki. Matematikailag tehát megvan az esély és az egyik oldalról a nyitottság, hogy a kereszténydemokraták a régi szocdemektől az ókommunistákon és az újkommunistákon át a zöldekig mindenkivel szövetségre lépjenek – csak az AfD-féle jobboldallal nem. Lelkük – identitásuk, alapértékeik, nemzeti és pártérdekük – rajta.
A Titanic-metafora akkor is folytatódik, ha továbbgondoljuk a fejleményeket. Ahogy az óceánjáró sem süllyedt el azonnal, úgy Németországban is felkelt a nap, a szocdem–zöld–liberális koalíció tovább kormányoz, a miniszterek és a képviselők bemennek a munkahelyükre, a polgárok felülnek a rendre akadozó vonatokra, vagy felhajtanak a rendre beduguló autópályákra. Ahogy a sérült hajón a felsőbb osztályok népe dafke tovább mulatott vagy feszengve téblábolt a fényes szalonokban, ahol volt mit enni, inni, volt még áram, és szólt a muzsika is, élhették tovább a nagyvilági életüket, közben odalent, a szegény társutasok életvilágában már derékig, aztán nyakig ért a víz, és hiába dörömböltek az ajtókon, hiába kiabálták világgá bajukat. A hatalmas hajó végül elsüllyedt, mindenestül. A legszerencsésebbek kis mentőcsónakokon áteveztek egy másik hajóra, s partot értek. Hullámsírba került hajójuk aztán életük végéig kísértette őket.
***
| Kohán Mátyás |
A helyszínen kísértük végig a két keletnémet tartományi választást. Jártunk Solingenben, a német pengék városában, ahol a kiutasított, de az európai – német ihletésű – migrációs politika diszfunkcionalitása miatt az országban maradó szír Issza al-H. három embert késsel megölt, nyolcat pedig súlyosan megsebesített. Emellett igyekeztünk a lehető legjobban körbejárni az AfD első tartományi győzelmének helyszínét, Türingiát és azt a politikai közeget, amelynek révén ez a választás – száz évvel egy hasonló után – kiérdemelte a sorsfordító jelzőt.
A számok mögött egy komplex politikai valóság húzódik meg. Az 1956 óta fennálló választási rendszer logikája szerint a mostani eredmény alapján semmiféle problémát nem jelentene a kormányalakítás. Ha Türingiában az alapvetően jobboldali-konzervatív „kék párt” 32,8 százalékot, a nála kicsivel centristább „fekete párt” 23,6 százalékot kapott, Szászországban pedig a „fekete párt” 31,9-et, a „kék párt” 30,6-et, abból a bonni köztársaság hagyományai szerint kék-fekete koalíció következne, Türingiában kék, Szászországban pedig fekete pártállású miniszterelnökkel. Ez azért értetődne magától, mert a német demokratikus hagyományban a párthovatartozás nem létkérdés: az ottani választó ugyan egy pártra voksol (legfeljebb kettőre, ha megosztja a valóban fontos listás és a leginkább csak szimbolikus egyéni szavazatát), de lelki békében eltűri a többi párt kormányzását is. A magyar politika azon jelensége, hogy a Fidesz, a Tisza és a DK szavazói kölcsönösen gyűlölik és az ország tönkretételével vádolják egymás pártját, nem része a német hagyománynak. Legalábbis eddig nem volt az.
Mostanra ugyanis kialakult ugyanez az érzület az AfD, kisebb részben a BSW, valamint az összes többi jelenleg vagy korábban kormányzó párt voksolóiban. A két protestpárt szavazói a társadalom és a gazdaság tönkretételével vádolják az eddig kormányzó pártokat, utóbbiak szimpatizánsai pedig a demokrácia és az emberi jogok leépítésével vádolják az AfD-t és vérmérséklettől függően a BSW-t. Nem egyszerűen arról van szó, hogy ezek a pártok valamivel kevesebb mint 50 százalékot kaptak mindkét tartományban, hanem arról is, hogy a közvélemény-kutatók szerint nincsenek többségben azok a választók, akik szerint megengedhető e két szervezet kormányzati részvétele. Így aztán az establishment pártjai – különösen az AfD-vel szemben – a tűzfalat nem úri passzióból, hanem szavazóik nyomására tartják fenn. A polarizációt érzékeltetendő: tanúi voltunk Erfurtban a választás előtt és után is olyan tömegtüntetésnek, amelyen a tizenszázalékos kormánypártok szimpatizánsai egy ellenzéki párt betiltásáért tüntettek – ennyire még Magyarország sem szélsőségesen polarizált hely. A saját fülünkkel hallottuk azt is, ahogy Reinhard Hauke erfurti katolikus segédpüspök a választás napján a tartományi főváros Szűz Mária-székesegyházában alig burkoltan az AfD és a BSW ellen prédikált.
Türingiában az utóbbi öt évhez hasonlóan most sem számíthatunk többséggel bíró kormányra, a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy a Baloldal visszaadja a CDU múltkori szívességét, és kívülről tolerál egy kisebbségi CDU–SPD-nagykoalíciót – de lehet, hogy ezt is csak a BSW-vel együtt tudja majd megtenni. Szászországban viszont Michael Kretschmer miniszterelnök mindenképpen többségből szeretne kormányozni. Erre van is mód, de nem egyszerű: egy CDU–SPD–BSW-koalíció kétfős többséggel kormányozhatna – de ehhez a kereszténydemokratáknak és a szocdemeknek teljesíteniük kellene Sahra Wagenknecht kőkemény követelését, és az Ukrajna-politikában békepárti irányt kellene venniük.
Berlini politikusok attól tartanak, hogy az Ukrajnából Németországba érkező férfiak számának hirtelen emelkedése csökkenti a Kijevnek nyújtott katonai támogatás iránti lelkesedést.
Hollandia is a bevált recepthez nyúlhat.
Ez már rég nem vicc: Európa örökre megváltozott, a migráció lényegében aláásta a biztonságot Nyugat-Európában.
A Faktum elemzése szerint szeptember közepén Berlinben plakátok toboroztak önkénteseket az Ukrán Nemzetközi Légió nevében, miközben a kampány eredete és jogszerűsége homályos maradt.
A Merz-kormány már érzi, milyen az, ha veszélybe kerül az üzemanyag- és energiabiztonság. Egész Északkelet-Németország olaj nélkül maradhat.
Friedrich Merz kiengedte a szellemet a palackból.
Ezt a célt szolgálja az USA erőfeszítése a béke érdekében, de nem segíti az az ötlet, hogy az Európában zárolt orosz vagyonokat felhasználják Ukrajna támogatására.
Akkor lesz tárgyalás, ha az Egyesült Államoknak sikerül meggyőznie Oroszországot arról, hogy többet veszít a háború folytatásával, mint amennyit nyerhet. Kohán Mátyás írása.
