Hogyan megy szembe a demokratikus választás a többségi akarattal?

Nyitókép: ALAIN JOCARD / AFP

„A Munkáspárt tehát az egyfordulós, a képviselőséget csak egyéni választókerületekből elnyerő rendszerben a 34 százalékát fölényes, biztos abszolút többségre tudta váltani. A franciáknál a gyakorlatilag ugyanekkora támogatottságot szerző Nemzeti Tömörülés ellen azonban a második fordulóban (mert ott van ilyen) összefogott mindenki, így Le Penék csak a harmadikok lettek, messzire kerülve a kormányrúdtól.

Ezt azonban mindenképpen meg akarták akadályozni, így a – szándékában hasonló, de eredményében szerencsére merőben eltérő – magyarországi helyzethez hasonlóan mindenki összeállt a Nemzeti Tömörülés ellen; szélsőbaltól a centristákig, sőt akár a konzervatívokig, aminek az lett a »demokratikus« következménye, hogy a legerősebb pártot (szemben Nagy-Britanniával) elbuktatták, és egy kaotikus koalíció kerül hatalomra, pillanatnyilag átláthatatlan, hogy milyen program mentén. Józan ésszel nehezen érthetően politikát építve a puszta tagadásra.

Matematikai sikert bár el lehet így érni, de országot vezetni nem nagyon, amellett a demokrácia értelmét rúgja fel, hogy a teljesen különböző pártok azért fogjanak össze, mert nem akarják, hogy valaki (Orbán, Le Pen stb.) kormányozzon. Ráadásul ezek a haza megmentői mindeközben olyan alakok, akik maguk is szélsőséges ideológiát hirdetnek, nem riadnak vissza akár az utcai terrortól sem, legyen az a Párizs utcáin őrjöngő és gyújtogató »ünneplő« tömegbázisuk, vagy mint nálunk a szemkilövető hazudozó.”

***