New York Times: a balos irodalmároknak sikk volt a sztálinizmus anno, most az antiszemitizmus a sikk

Nyitókép: ANGELA WEISS / AFP

Megelégelte a New York Times az irodalmi szakmában burjánzó zsidóellenességet, s hosszú elemzést szentelt neki. A szerző, James Kirchick megemlíti: az X-en már színkódolt táblázatok terjednek, melyekben „cionista” szerzőket listáznak. „Cionistának” sorolták be Emily St. John Mandelt, a Tizenegyes állomás szerzőjét, mert „gyakran utazik Izraelbe és kedvezően beszél róla”. A négy szél c. regényt jegyző Kristin Hannah azért lett „cionista”, mert megosztott egy posztot az izraeli Vöröskeresztről, Gabrielle Zevin, a Világépítők szerzője pedig azért, mert a Hadasszah zsidó nőszövetségnél adott elő egy könyvjéről. Az X-en arra buzdítanak, hogy a „cionisták” könyveit bojkottálják az olvasók.

Ez a táblázat a legdurvább példája

 – írja Kirchick.

Úgy látja, mivel az amerikai zsidók 80 százaléka cionista, a cionizmus kipellengérezése a zsidó identitás egy kulcsfontosságú komponensének megtámadását jelenti. S kialakult egy kultúra, melyben az „kizárja a zsidókat a teljes jogú részvételből, ha nem ítélik el Izraelt”. Úgy látja, ez már folyamatban van a tudományban, a politikában és a kultúrában is, s most elérte az irodalmárok, kiadók világát is.

Véleménye szerint mint mindenhol, úgy itt is „növekvő illiberalizmussal jár együtt a növekvő antiszemitizmus”, márpedig az, hogy egy ügy támogatására vagy ellenzésére szólítják fel őket, „az egyik legkegyetlenebb dolog, amit a társadalom az írókkal tehet” – hiszen a tollforgatók feladata éppen az, hogy elmondják a társadalomnak, miben hisznek, függetlenül attól, hogy az mennyire népszerű. 

– figyelmeztet Kirchick.

Leírja azt is, hogy az, hogy Izrael népirtást követne el a palesztinokkal szemben, „a 21. század tömegillúziói közül az egyik legnagyobb”; szerinte ez groteszk megfordítása a helyzet valós állásának, hiszen a jelenlegi izraeli-palesztin háború épp azzal kezdődött, hogy egy „népirtó terrorszervezet” a „holokauszt óta a legnagyobb zsidóöldöklést” követte el. Ennek ellenére az a narratíva, hogy Izrael irtaná a palesztin népet, „már azelőtt formát kezdett ölteni, hogy Izrael egyáltalán elkezdte volna Gáza szárazföldi lerohanását”, s sokan azt gondolják, hogy a ’népirtás’ szó mindössze annyit jelent, hogy egy konfliktusban „sok a civil áldozat”. A népirtásozás másoknak „a felháborodás kifejezésének módja ilyen borzalmas életveszteség kapcsán”, de olyanok is vannak, akik számára

ez arról szólt, hogy a zsidók állítólagosan pogány gyermekeket gyilkoltak azért, hogy vérüket aztán vallási rituáléik során használják.

Az irodalmi antiszemitizmusra további példákat is hoz a szerző: például azt, hogy a Literary Hub irodalmi szakportálon kilenc nappal az október 7-i támadás után tömegével kezdtek megjelenni a „zsivány etnoállam” Izraelt ostorozó írások, egy másik szakportál, a Guernica szerkesztőségének jelentős része felállt azt követően, hogy egy baloldali izraeli hölgy írhatott a portálnak. Úgy látja, 

A ’népirtás’ és a ’cionista’ kifejezések „megrontása” áll Kirchick szerint a PEN America írószövetség körül dúló viszálykodás mögött is: februárban 1500-an azt követelték egy nyílt levélben, hogy a PEN „ébredjen fel csendes, langymeleg, sem ide-sem oda, önfényező középútjából, és álljon ki valóban egy valódi népirtással szemben”. A szerzőknek nem volt elég az, hogy a PEN közlemények tucatjait adta ki a gázai írók szenvedése kapcsán, és azt kívánták, hogy a szövetség „nevezze meg gyilkosukat: Izraelt, egy cionista gyarmatosító államot, melyet az amerikai kormány pénzel”. Márciusban aztán a PEN nyíltan kiállt a gázai tűzszünet mellett, de ez sem volt elég; az írószövetség éves díjátadó rendezvénye előtt a díjra jelölt szerzők majdnem fele visszalépett a versenyből „a népirtás normalizálásával” és a „cionistáknak való platformbiztosítással” vádolva meg a PEN-t, s lemondásra szólítva fel a szervezet zsidó ügyvezetőjét, Suzanne Nosselt. A PEN mellett nyílt levélben állt ki kilenc korábbi ügyvezető, köztük Salman Rushdie is, ami státuszát a cionisták feketelistáján rögtön „tiszázatlanná” is tette. 

– teszi fel a kérdést Kirchick. „A PEN ellenlábasai nem segítenek a palesztin népnek azzal, hogy segítenek tisztára mostni a Hamászt” – állítja. 

A New York Times szerzője azt is leírja: ez a támadássorozat nem a világhírű zsidó szerzőket fogja hátrányosan érinteni, hanem azokat a kevésbé ismert írókat, akik most kezdenének irodalmi karrierbe. „Már nem az a legrosszabb sors, ami egy zsidó témákkal foglalkozó zsidó írót érhet, hogy egy recenzióbomba rosszabbik végén találja magát; azt is egyre nehezebb elérni, hogy az ilyen könyvek egyáltalán megjelenhessenek.”

Kirchick zárásul megjegyzi: egyre több író próbálja azzal kifejezni, hogy a jó oldalon áll, hogy a zsidó államot népirtó entitásnak állítja be, melynek lebontása az emberiség fejlődéséhez szükséges. „Politikai divatmondás ez” – írja a szerző, aki szerint „ahogy a baloldali irodalmi értelmiségiek egy korábbi generációja számára a sztálinizmus volt az, úgy most az antiszemitizmus válik avantgárddá”.