A Brüsszel és Magyarország között feszülő ellentétekről és ellenérzésekről beszélgettek szakértők az esztergomi MCC Feszten.
Brüsszel és Magyarország: Ellentétek és ellenérzések címmel tartottak panelbeszélgetést az esztergomi MCC Feszten pénteken. A Rodrigo Ballester, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője által moderált beszélgetésen Werner J. Patzelt német politológusprofesszor, az MCC Brüsszel kutatási igazgatója, a kanadai indián származású Ashley Frawley, a Swansea Egyetem kriminológia, szociológia és szociálpolitika professzora, Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója, valamint Bill Durodié, a Bath-i Egyetem politikatudomány, nyelvtudomány és nemzetközi tanulmányok professzora vett részt.
Rodrigo Ballester moderátor a beszélgetést elindítandó megkérdezte, mit tartanak a szakértők a legfontosabb konfliktusnak Budapest és Brüsszel között. Ashley Frawley szerint ez a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos konfliktus, ugyanis ez „értékkonfliktust szimbolizál”, egy „hatalmas szakadékot aközött, amit a mindennapi emberek hisznek, és aközött, amit az NGO-osztály, a tudásosztály”.
Szerinte az elit azt gondolja, hogy az alattuk élők „rossz értékeket vallanak, amely ahhoz vezet, hogy helytelenül élnek”.
Frawley úgy látja, az EU önlegitimációjának egyik legfontosabb csatornája az egyenlőség és sokszínűség agendája, így az értékrendi konfliktus az állami szuverenitás pártolói és a szuverenitást akadályként látók közötti konfliktus szimbólumává válik.
Werner Patzelt leszögezte: az „erszény hatalmát” már a középkorban is alkalmazták Európában annak érdekében, hogy szerződéseket betartassanak. Ennek szellemében mondja az Európai Bizottság és az Európai Parlament, hogy „ha nem engedelmeskedsz azoknak a szabályoknak, amelyeket a számodra megállapítottunk, visszatartjuk tőled azt a pénzt, ami jár neked”.
Ez tehát zsarolás a professzor szerint,
és „a kondicionalitási mechanizmus csak a jéghegy csúcsa, a probléma magja az, hogy Magyarország merészel konzervatív országnak lenni”. Hangsúlyozza, „az európai gondolat az, hogy a nemzetállam a múlté, hogy azokat el kell törölni, és a tagállamoknak úgy kell viselkedniük, ahogy a kormányzó osztály parancsolja.”
Szánthó Miklós is úgy látja, hogy az Európai Unióban ma az alapvető törésvonal a szuverenisták és a föderalisták között húzódik. Szerinte a Magyarország és Brüsszel közötti problémáknak van egy intézményi és egy politikai vetületük is: az intézményes probléma az, hogy a brüsszeli döntéshozást kiszervezték az NGO-knak, a politikai pedig az, hogy a liberális politikai erők megpróbálják arra kényszeríteni a konzervatív tagállamokat, hogy alkalmazkodjanak az általuk vallott értékekhez. Hangsúlyozza,
a magyar jobboldal a józan észt védi a család, a határvédelem, a nemzeti szuverenitás, vagy az orosz agresszió által okozott ukrajnai háború ügyében”.
Bill Durodié felvetette: „Ha Magyarországot kiteszik az Erasmusból, az egy esély lehet arra, hogy más irányba repüljenek” az Egyesült Királyság mintájára, amely az Erasmust egy másik programra váltotta le. „A szükség a találékonyság anyja” – véli Durodié, aki ezért Magyarország helyében „nem töltene túl sok időt azzal, hogy könyörögjön, engedjék vissza”.
Azt is világossá tette: Brüsszel valódi problémája Magyarországgal az új alaptörvény, amelyet Orbán Viktornak 2012-ben az Európai Parlamentben is meg kellett védenie; annak is kiváltképp a nemzeti hitvallása. „Az Európai Unióban mindig idegesek lesznek bárkitől, aki a nemzetet ünnepli. Az EU szereti magát a második világháború utáni időszak eredményeként látni, s mivel azt állítja, hogy a nacionalizmus a második világháborúhoz vezető feszültségek egyik kiváltó oka volt,
mindenkire gyanakodva kell nézni, aki ragaszkodik a nemzethez”.
Ehelyett az EU-s narratíva szerint a nemzeten felüli szintekre, a nemzetközi szervezetekre, illetve a nemzet alatti szintekre (az NGO-kra) kellene koncentrálni.
Ballester következő körkérdésében arra kereste a választ: miként magyarázzák a szakértők azt, hogy a Magyarország elleni eddigi összes szankciót 26-2-re szavazták meg, azaz Lengyelország kivételével az összes többi tagállam egyetértett.
Durodié ezt úgy magyarázza, hogy „átalakulást látunk a nép által a népért alkotott, a népnek felelős nemzetállamokból a tagállamok felé”, s amint egy állam „tagállammá” válik, az emberek problémáit egy távoli bürokrácia által kezelendő ügyeknek kezdi látni. Szerinte kényelmesebb az Európai Tanácsban döntéseket hozni, mint kiállni a választók elé egy esős őszi délutánon, amikor mindenki mérges és a munkája elvesztésén dühöng.
Kényelmesebb globális problémákat megoldani” – mondja a professzor.
Frawley a problémát abban látja, hogy nagyon sok kormány „csak látszólag populista, és ugyanakkor küldi a jeleket Brüsszel felé, hogy tartja a vonalat, semmi gond, minden marad a régiben”. Kifejti: „a berlini faltól keletre olyan kormányok voltak, amelyek egymással versengtek abban, hogy ki a neoliberálisabb, a földbe döngölték a saját népüket. A nép ezeket a kormányokat elutasította”, helyette populistákat választott, akik „egyszerű nyelvet beszéltek”, ugyanakkor ők is olyanok, hogy
mondanak néha kulturális ügyekben konzervatív dolgokat, de gazdaságpolitikában kiszolgálják Brüsszelt.
Werner Patzelt Mao Ce-tungot idézte: „büntess meg egyet, és leckéztess meg százat”. Szerinte azzal, hogy Brüsszel megbüntette Magyarországot és Lengyelországot, sikerült megleckéztetnie a többi olyan európai kormányt, amely szimpatizálna Magyarországgal, mert „nagyon félnek attól, hogy úgy bánnak majd el velük, ahogy Magyarországgal és Lengyelországgal elbántak”. Úgy véli, a kulcsszereplő ebben a kérdésben hazája, Németország, amely az Európai Unióban óriási hatalmat gyakorol. Németország elmondása szerint korábban osztotta volna a ma Magyarország által képviselt értékeket, de most igyekszik megszabadulni Helmut Kohl örökségétől, s már Merkel is a woke zöldek családjába igyekezett. Így
„Németország a túlpartra került, Magyarországhoz képest a másikra – és Európában nem vicces a németekhez képest a másik oldalon lenni”.
Szerinte Magyarországgal emellett a mérete miatt is máshogy bánnak: Franciaország megszegheti az uniós költségvetési szabályokat, mert c’est la France, Olaszország is sok mindent megtehet. Magyarország azonban nem – és bár Orbán Viktor szerinte „igen őszinte ember és a legtehetségesebbek egyike, semmiképpen nem a nyilvános diplomácia bajnoka”.
Ballester hozzáfűzött egy anekdotát hazájából, Spanyolországból, ahol gond nélkül kinevezték a regnáló igazságügy-minisztert alkotmánybírónak, majd feltette a költői kérdést: vajon mi lenne, ha itthon mondjuk Varga Judittal tennék meg ugyanezt? Majd átvezetett a valódi kérdésére, amely azt érintette, hogy vajon mennyire a háború okozza a Budapest és Brüsszel közötti feszültségeket.
Bill Durodié hajlik arra, hogy valóban ez az ok,
az Egyesült Államok ugyanis egyszerűen nem érti a magyar pozíciót a háború kapcsán.
Ennek oka az, hogy nem ismerik az őshonos nemzeti kisebbségek fogalmát: Amerikába a feketéken és az indiánokon kívül mindenki azért él, mert saját válsaztásából eredően bevándorolt, így azt, hogy Ukrajnában a magyarok Trianon miatt ragadtak, nem is tudják felfogni.
Ashley Frawley szerint „nem nehéz észrevenni, hogy Magyarországot féken akarják tartani nem csak a nemzeti szuverenitáshoz, hagyományhoz, családhoz, de az Ukrajnához fűződő álláspontja miatt is”, egyszerűen azért, mert azt gondolja az európai elit, hogy Magyarország veszélyt jelent.
Patzelt figyelmeztet arra, hogy „a Magyarország-szidás összeurópai divatja nem akkor kezdődött, amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, hanem akkor, amikor Orbán Viktor nem csak vissza merészelt térni 2010-ben a hatalomban, de antikommunista forradalomba kezdve végigvitte a teljes magyar média- és politikai rendszer reformját”. Szerinte az értékekről szóló európai narratíva álca, arra való, hogy „amikor értékekről beszélsz, kevésbé izgatnak az érdekek, és a moralitás mennyországában vagy”. A professzor jelzi, hogy
arról, hogy Magyarország Putyinnal barátkozna, „idióta narratívákat terjesztenek a tudományban és politikában”,
ami még a konzervatívok egy részét is elidegeníti Magyarországtól. Ez pedig félreértés eredménye, abból következik, hogy keveset tudnak külföldön Magyarországról.
Szánthó Miklós szerint bár a Magyarországgal szembeni eljárások igen bonyolultnak tűnnek, a történet a valóságban nagyon egyszerű: ezek ideológiai alapúak. Ezt szerinte mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök a gyermekvédelmi törvény elfogadása után mondta le a magyar helyreállítási terv aláírására kijelölt időpontját.
Bill Durodié hozzátette: bármit is gondoljunk a magyar miniszterelnökről, ő
„önöktől, a néptől származtatja a legitimitását, nem pedig valami központi agendától”.
Szánthó Miklós pedig azt hangsúlyozta, hogy Európa szempontjából nem a 2024-es EP-választás az igazán fontos – sokkal inkább az őszi lengyel, majd a 2024-es amerikai választások bírnak a kontinens jövője szempontjából igazi jelentőséggel.
Nyitókép: Filip Singer
Összeszedtük a hét legolvasottabb híreit. A magyar válogatott sorsa továbbra is sokakat érdekel, főleg, hogy egyesek szerint nem veszett el minden remény.
A francia, a brit és a német vezetők hétfőn Londonban találkoznak Zelenszkijjel, hogy megtárgyalják az amerikai tárgyalások fejleményeit.
Zelenszkij számára nagyon kellemetlen hírek érkeztek Amerikából.
Moszkva mindent cáfolt.
Megszűnne az EKHO, de több adónemet is átalakítanának, amivel tízezrek járnának rosszul és fizetnének többet az államkasszába. Papíron remekül néznek ki a tételek, de ezek inkább sarcok és eredményességük is erősen kérdéses.
A hírről többek között a 444 is megemlékezett, akik bőszen „önkormányzatoztak”, csak éppen a lényeg maradt ki. Semmi baj, mi azért leírtuk a valóságot.
