„Nem vicces az EU-ban Németországgal szembekerülni”

Brüsszel és Magyarország: Ellentétek és ellenérzések címmel tartottak panelbeszélgetést az esztergomi MCC Feszten pénteken. A Rodrigo Ballester, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője által moderált beszélgetésen Werner J. Patzelt német politológusprofesszor, az MCC Brüsszel kutatási igazgatója, a kanadai indián származású Ashley Frawley, a Swansea Egyetem kriminológia, szociológia és szociálpolitika professzora, Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ főigazgatója, valamint Bill Durodié, a Bath-i Egyetem politikatudomány, nyelvtudomány és nemzetközi tanulmányok professzora vett részt.

Értékrendet diktálna az elit

Rodrigo Ballester moderátor a beszélgetést elindítandó megkérdezte, mit tartanak a szakértők a legfontosabb konfliktusnak Budapest és Brüsszel között. Ashley Frawley szerint ez a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos konfliktus, ugyanis ez „értékkonfliktust szimbolizál”, egy „hatalmas szakadékot aközött, amit a mindennapi emberek hisznek, és aközött, amit az NGO-osztály, a tudásosztály”. 

Frawley úgy látja, az EU önlegitimációjának egyik legfontosabb csatornája az egyenlőség és sokszínűség agendája, így az értékrendi konfliktus az állami szuverenitás pártolói és a szuverenitást akadályként látók közötti konfliktus szimbólumává válik.

Werner Patzelt leszögezte: az „erszény hatalmát” már a középkorban is alkalmazták Európában annak érdekében, hogy szerződéseket betartassanak. Ennek szellemében mondja az Európai Bizottság és az Európai Parlament, hogy „ha nem engedelmeskedsz azoknak a szabályoknak, amelyeket a számodra megállapítottunk, visszatartjuk tőled azt a pénzt, ami jár neked”. 

és „a kondicionalitási mechanizmus csak a jéghegy csúcsa, a probléma magja az, hogy Magyarország merészel konzervatív országnak lenni”. Hangsúlyozza, „az európai gondolat az, hogy a nemzetállam a múlté, hogy azokat el kell törölni, és a tagállamoknak úgy kell viselkedniük, ahogy a kormányzó osztály parancsolja.”

Szánthó Miklós is úgy látja, hogy az Európai Unióban ma az alapvető törésvonal a szuverenisták és a föderalisták között húzódik. Szerinte a Magyarország és Brüsszel közötti problémáknak van egy intézményi és egy politikai vetületük is: az intézményes probléma az, hogy a brüsszeli döntéshozást kiszervezték az NGO-knak, a politikai pedig az, hogy a liberális politikai erők megpróbálják arra kényszeríteni a konzervatív tagállamokat, hogy alkalmazkodjanak az általuk vallott értékekhez. Hangsúlyozza, 

Bill Durodié felvetette: „Ha Magyarországot kiteszik az Erasmusból, az egy esély lehet arra, hogy más irányba repüljenek” az Egyesült Királyság mintájára, amely az Erasmust egy másik programra váltotta le. „A szükség a találékonyság anyja” – véli Durodié, aki ezért Magyarország helyében „nem töltene túl sok időt azzal, hogy könyörögjön, engedjék vissza”. 

Azt is világossá tette: Brüsszel valódi problémája Magyarországgal az új alaptörvény, amelyet Orbán Viktornak 2012-ben az Európai Parlamentben is meg kellett védenie; annak is kiváltképp a nemzeti hitvallása. „Az Európai Unióban mindig idegesek lesznek bárkitől, aki a nemzetet ünnepli. Az EU szereti magát a második világháború utáni időszak eredményeként látni, s mivel azt állítja, hogy a nacionalizmus a második világháborúhoz vezető feszültségek egyik kiváltó oka volt,

Ehelyett az EU-s narratíva szerint a nemzeten felüli szintekre, a nemzetközi szervezetekre, illetve a nemzet alatti szintekre (az NGO-kra) kellene koncentrálni.

Miért van Magyarország egyedül?

Ballester következő körkérdésében arra kereste a választ: miként magyarázzák a szakértők azt, hogy a Magyarország elleni eddigi összes szankciót 26-2-re szavazták meg, azaz Lengyelország kivételével az összes többi tagállam egyetértett.

Durodié ezt úgy magyarázza, hogy „átalakulást látunk a nép által a népért alkotott, a népnek felelős nemzetállamokból a tagállamok felé”, s amint egy állam „tagállammá” válik, az emberek problémáit egy távoli bürokrácia által kezelendő ügyeknek kezdi látni. Szerinte kényelmesebb az Európai Tanácsban döntéseket hozni, mint kiállni a választók elé egy esős őszi délutánon, amikor mindenki mérges és a munkája elvesztésén dühöng. 

Frawley a problémát abban látja, hogy nagyon sok kormány „csak látszólag populista, és ugyanakkor küldi a jeleket Brüsszel felé, hogy tartja a vonalat, semmi gond, minden marad a régiben”. Kifejti: „a berlini faltól keletre olyan kormányok voltak, amelyek egymással versengtek abban, hogy ki a neoliberálisabb, a földbe döngölték a saját népüket. A nép ezeket a kormányokat elutasította”, helyette populistákat választott, akik „egyszerű nyelvet beszéltek”, ugyanakkor ők is olyanok, hogy

Werner Patzelt Mao Ce-tungot idézte: „büntess meg egyet, és leckéztess meg százat”. Szerinte azzal, hogy Brüsszel megbüntette Magyarországot és Lengyelországot, sikerült megleckéztetnie a többi olyan európai kormányt, amely szimpatizálna Magyarországgal, mert „nagyon félnek attól, hogy úgy bánnak majd el velük, ahogy Magyarországgal és Lengyelországgal elbántak”. Úgy véli, a kulcsszereplő ebben a kérdésben hazája, Németország, amely az Európai Unióban óriási hatalmat gyakorol. Németország elmondása szerint korábban osztotta volna a ma Magyarország által képviselt értékeket, de most igyekszik megszabadulni Helmut Kohl örökségétől, s már Merkel is a woke zöldek családjába igyekezett. Így

Szerinte Magyarországgal emellett a mérete miatt is máshogy bánnak: Franciaország megszegheti az uniós költségvetési szabályokat, mert c’est la France, Olaszország is sok mindent megtehet. Magyarország azonban nem – és bár Orbán Viktor szerinte „igen őszinte ember és a legtehetségesebbek egyike, semmiképpen nem a nyilvános diplomácia bajnoka”.

A háború minden gondunk anyja?

Ballester hozzáfűzött egy anekdotát hazájából, Spanyolországból, ahol gond nélkül kinevezték a regnáló igazságügy-minisztert alkotmánybírónak, majd feltette a költői kérdést: vajon mi lenne, ha itthon mondjuk Varga Judittal tennék meg ugyanezt? Majd átvezetett a valódi kérdésére, amely azt érintette, hogy vajon mennyire a háború okozza a Budapest és Brüsszel közötti feszültségeket.

Bill Durodié hajlik arra, hogy valóban ez az ok, 

Ennek oka az, hogy nem ismerik az őshonos nemzeti kisebbségek fogalmát: Amerikába a feketéken és az indiánokon kívül mindenki azért él, mert saját válsaztásából eredően bevándorolt, így azt, hogy Ukrajnában a magyarok Trianon miatt ragadtak, nem is tudják felfogni.

Ashley Frawley szerint „nem nehéz észrevenni, hogy Magyarországot féken akarják tartani nem csak a nemzeti szuverenitáshoz, hagyományhoz, családhoz, de az Ukrajnához fűződő álláspontja miatt is”, egyszerűen azért, mert azt gondolja az európai elit, hogy Magyarország veszélyt jelent.

Patzelt figyelmeztet arra, hogy „a Magyarország-szidás összeurópai divatja nem akkor kezdődött, amikor Oroszország lerohanta Ukrajnát, hanem akkor, amikor Orbán Viktor nem csak vissza merészelt térni 2010-ben a hatalomban, de antikommunista forradalomba kezdve végigvitte a teljes magyar média- és politikai rendszer reformját”. Szerinte az értékekről szóló európai narratíva álca, arra való, hogy „amikor értékekről beszélsz, kevésbé izgatnak az érdekek, és a moralitás mennyországában vagy”. A professzor jelzi, hogy

ami még a konzervatívok egy részét is elidegeníti Magyarországtól. Ez pedig félreértés eredménye, abból következik, hogy keveset tudnak külföldön Magyarországról.

Szánthó Miklós szerint bár a Magyarországgal szembeni eljárások igen bonyolultnak tűnnek, a történet a valóságban nagyon egyszerű: ezek ideológiai alapúak. Ezt szerinte mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök a gyermekvédelmi törvény elfogadása után mondta le a magyar helyreállítási terv aláírására kijelölt időpontját.

Bill Durodié hozzátette: bármit is gondoljunk a magyar miniszterelnökről, ő

Szánthó Miklós pedig azt hangsúlyozta, hogy Európa szempontjából nem a 2024-es EP-választás az igazán fontos – sokkal inkább az őszi lengyel, majd a 2024-es amerikai választások bírnak a kontinens jövője szempontjából igazi jelentőséggel.

Nyitókép: Filip Singer