A baloldali identitáspolitika az emberi jogok önkényes értelmezésére épül

A baloldali identitáspolitika az emberi jogok relativizásában áll – írja esszéjében Armin Pfahl-Traughber német politológus, szociológus. A Neue Zürcher Zeitung hasábjain megjelent cikkének vezérgondolata, hogy ha a csoportidentitás az egyéni emberi jogokkal élvez elsőbbséget, utóbbiak jelentőségüket vesztik.

Pfahl-Traughber szerint a baloldal stratégiája első pillantásra azért zavarba ejtő, mert a felszínen elkötelezettséget mutat a sérülékeny közösségek – így a muszlimok vagy például nem fehér emberek – felemelése iránt. Ez a törekvés ráadásul konkrét cselekvésekben is megnyilvánul: a baloldal fellép például a diszkrimináció ellen, amelynek fókuszában épp csoportidentitás áll.

Csakhogy épp ez vezet a szerző szerint az emberi jogok relativizálásához. Hogy ezt a feltételezést értelmezhetővé tegye, Pfahl-Traughber igyekszik tisztázni néhány alapfogalmat.

Először is, a szerző különbséget tesz az identitáspolitikára épülő „identitásbaloldal” és a szociális baloldal között. Utóbbi arra épül, hogy a szociális különbségek a kapitalizmusra vezethetők vissza, abból kiindulva, hogy a társadalom egésze érdekcsorbulást szenved el a rendszerszintű problémák miatt. Elviekben – érvel a szerző – ebből akár következhetne az is, hogy mindez összhangban áll a kisebbségi érdekvédelemmel.

Csakhogy Pfahl-Traughber rámutat arra, hogy

ezt pedig a szerző visszásnak találja.

Szerinte ugyanis az identitásbaloldal kifejezetten bizonyos természeti adottságokra, a sérülékenységet megalapozó identitásokra fókuszál: például genderre, kulturális és vallási identitásra. Első pillantásra – érvel Pfahl-Traughber – ez összhangban is áll az emberi jogi rezsim alapelveivel. Csakhogy a problémát mélyebben elemezve ez a fajta elhivatottság számos problémára rávilágít. 

Pfahl-Traughber szerint ugyanis valójában az identitásbaloldal

Az identitásbaloldal tehát az egyes kisebbségekre mint egynemű csoportokra tekint, amelyek egységesen diszkrimináció áldozatai.

Az identitásbaloldal hasonlóan leegyszerűsítő módon tekint a többségi társadalomra is, a domináns kultúraként felcímkézve azt. Ebből képviselői azt a következtetést vonják le, hogy a többségi társadalom rendszerszinten, intézményesült módon valósít meg diszkriminációt. Olvasatukban – folytatja Pfahl-Traughber – nincs szükség annak tanulmányozására, hogy a többség mely tagjai és mely tagjai nem tanúsítanak diszkriminatív hozzáállást a sérülékenyebbek iránt. Tulajdonképpen elég csak a többséghez tartozni ahhoz, hogy az identitásbaloldal a többség részét képező egyént is diszkriminatívnak minősítse. 

Ebből pedig az következik – mutat rá a szerző – hogy az identitásbaloldal a jól bejáratott identitásképző logikákhoz fordulhat, és olyan kategorikus kijelentésekkel bírálhat, hogy „a fehérek nem érdekeltek a rasszizmus visszaszorításában”, illetve, hogy „olyan nincs, hogy a feketék lennének rasszisták a fehérekkel szemben”.

Ezzel Pfahl-Traughber szerint el is érkeztünk ahhoz a problémafelvetéshez, amelyet a szerző cikkének legelején megfogalmazott. A „feketék” és a „fehérek” kategorizálásán keresztül az emberi jogok viszonylagossá tétele meg is valósul. Lényegtelenné válik ugyanis, hogy például ezeken a csoportokon belül az egyének milyen, adott esetben további jogvédelemre érdemes különleges jellemvonásokkal bírnak.

Armin Pfahl-Traughber értelmezésében az emberi jogok azonban minden embert emberi mivoltuk, s nem pedig egy csoport jellegzetességei alapján illetnek meg. E tekintetben pedig rögtön számos logikátlansággal is szembesülünk. A szerző a nők helyzetét említi példaként a muszlim közösségek vonatkozásában. A nőjogi szervezetek képtelenek ugyanis hatékonyan fellépni a nők védelme érdekében, ugyanis valahányszor így tesznek, a „muszlimellenes rasszista” bélyeget kapják meg. 

A fenti példán keresztül a szerző azt kívánta érzékeltetni, hogy

Szintén visszásnak hat, hogy ugyanezek a nőjogi szervezetek azonban rögtön magasztosulhatnak is az identitásbaloldal képviselői körében, amint a vallási identitással kerülnek összevetésbe (ugyan a szerző itt nem hoz példát, gyaníthatóan az abortuszkérdésre gondolhat).

De hasonlóan értékeli a szerző azt is, ahogyan elsikkadnak a sérülékenynek tekintett csoportokon belüli identitásproblémák is. Tabunak számít ugyanis a muszlim közösségeken belül például antiszemitizmusról, a nők elnyomásáról vagy a homoszexuálisok üldöztetéséről beszélni; amint ugyanis valaki napirendre veszi ezeket a témákat, rögtön a rasszizmus gyanúját veszi magára. 

A másik oldalon pedig – emlékeztet a szerző – a többségi társadalom áll. Ebben az esetben azonban már minden megengedett: például a fenti szempontok szerint

Armin Pfahl-Traughber végül megjegyzi, hogy az identitásbaloldal éppúgy törekszik elszigetelődni az univerzális emberi jogokra alapozott érveléstől, mint ahogy teszik azt a diktatúrák is, elkerülendő a kívülről megfogalmazott kritikát.

Kép: Wikipedia

Dobozi Gergely