Emberi jogok járványveszélyben

Magyarország a világ legtöbb országához hasonlóan most cudar, régóta nem látott idők elé néz. Mondhatni „rendkívüli időket” él. Az államok jelenleg olyan helyzettel szembesülnek, amelyhez hasonlatos a legtöbbek számára csak a történelemkönyvek lapjain idéződik fel. Az államok a lakosságuk megóvásáért tesznek most hősies erőfeszítéseket, és nem túlzás azt állítani, hogy a saját létükért küzdenek. Magyarországon is több fronton zajlik ez a küzdelem. Az Országgyűlés elé benyújtott és nemrég elfogadott „koronavírus elleni védekezésről” szóló törvényt övezően ugyanakkor vita bontakozott ki, amelyben sokan emberi jogokra hivatkozva fogalmazták meg kritikájukat.

Amint arra korábban Orbán Balázs miniszterhelyettes rámutatott, valamennyi állam életében előfordulhatnak olyan fenyegető helyzetek, amelyek megnehezítik, vagy egész egyszerűen ellehetetlenítik a közügyek vitelének, a törvényalkotásnak és törvénykezésnek a hagyományos, megszokott módját. Ilyen helyzetekre szolgál a különleges jogrend bevezetése. Fontos emlékeztetni arra, hogy – az egyébként az ókortól fogva létező –

Éppen ellenkezőleg, az országot fenyegető helyzetekben az alkotmányos keretek között átmenetileg és célhoz kötötten érvényesülő rend. A különleges jogrend tehát az alkotmányos rendszerünk része. Az elmúlt századelőn élt híres magyar közjogász, Concha Győző szavaival élve a kivételes állapot az állam vagy a társadalom megvédéséhez szükséges eszköz. Akár úgy is lehet fogalmazni, hogy a különleges jogrend jelenti azt az orvosságot, amely ahhoz szükséges, hogy a veszély elmúljon és a közügyek intézése a rendes kerékvágásba térhessen vissza.

Könnyű belátni, hogy a jelenleg világszerte pusztító járvány – az Alaptörvény szóhasználatát követve – olyan elemi csapás, amely veszélyezteti az ország lakosságának élet- és vagyonbiztonságát. Nem politikai ok, hanem katasztrófa miatt válik szükségessé a különleges jogrend kihirdetése. Sőt, nem állnak messze a valóságtól azok, akik az elmúlt század elején kirobbant – és az első világháború során elesettekhez képest is több áldozatot követelő – spanyolnáthához hasonlóan

a jelenleg terjedő kórt nemzetbiztonsági veszélyhez hasonló „láthatatlan invázióként” jellemzik.

Ha ugyanis a járvány terjedését nem sikerül lassítani – mint azt sajnos némely országban látni lehet – akkor óhatatlanul veszélybe kerül az egészségügyi ellátórendszer működése és bizonyos közszolgáltatások folyamatosságának biztosítása, amely aztán alááshatja a társadalmi szükségletek kielégítésével együtt a fennálló közrendet.

Az alkotmányokban – és így a magyar Alaptörvényben is – kifejezésre jutó rendkívüli állapot tehát egy védelmi mechanizmus, az „önvédelemhez" hasonlítható. A különleges jogrend kihirdetésének közvetlen célja az állam működőképességének biztosítása és a fenyegetés elhárításához szükséges védelem vagy a védelemre való időszerű felkészülés. Közvetett célja pedig az, hogy ezen erőfeszítések eredményeként a „békeidő”, vagyis a közügyek vitelének megszokott módja mihamarabb visszatérhessen. Ez nemcsak közjogászi szemmel, hanem nemzetközi jogászként szemlélve is így igaz. Ez fejeződik ki ugyanis azokban a nemzetközi jogi szabályokban, amelyek például vis major, szükséghelyzet vagy sürgős szükség esetén kimentést biztosítanak a nemzetközi jogi felelősség alól.

A különleges jogrend kérdése ezen felül erősen érinti a nemzetközi elismerést nyert emberi jogokat, csakhogy teljesen más összefüggésben, mint amire a „koronavírus elleni védekezésről” szóló törvényjavaslat kritikusai hivatkoznak.

Az emberi jogok teljes körű érvényesülésére ugyanis nem a különleges jogrend kihirdetése gyakorol elsőként hatást, hanem maga a betegség által előidézett járvány.

Az emberi jogokra elsőként az a közegészségügyi veszély jelent fenyegetést, amelyet éppen az állam védelmi mechanizmusának működésbe lendítése törekszik elhárítani. Az állam ráadásul akkor, amikor a polgárait igyekszik megóvni a fenyegető bajtól és biztosítani a közrend fenntartását, egyúttal a nemzetközi szokásjog által támogatott, nemzetközi emberi jogi egyezményekből fakadó kötelességét teljesíti. Az élethez, valamint az azzal összefüggő testi és lelki egészség megóvásához való jog ugyanis mind az univerzális, mind pedig a regionális egyezményekben előkelő helyen szereplő emberi jog. Különösen igaz ez az európai régióban, ahol az alkotmányjogi és emberi jogi gondolkodás az emberi élet és méltóság védelmét tartja a legnagyobb becsben. Emellett ezt támasztja alá az is, hogy rendkívüli állapot idején a nemzetközi emberi jogi egyezmények – illetve az úgynevezett ENSZ szirakúzai elvek – bár az alapvető jogok többségének a felfüggesztésére lehetőséget adnak, de az emberi élet védelméből még ilyen időben sem engednek.

A jelenleg terjedő járvány éppen ezeknek az alapvető emberi jogoknak az érvényesülésére jelent súlyos fenyegetést. Ráadásul olyan jellegű fenyegetést, amely nem egyenlő mértékben sújtja a társadalom tagjait. Az időseket és betegeket, vagyis másként fogalmazva a társadalom legsérülékenyebb és így legerősebb – társadalmi és állami – védelmére szoruló csoportjait fenyegeti a legnagyobb mértékben. A nemzetközi emberi jogi egyezmények rendelkezéseiből – csakúgy, mint az Alaptörvény egészségvédelmi és egészségügyi ellátás megszervezésére vonatkozó szabályaiból – egy védelmi kötelezettség hárul az államokra. Az államok ezen kötelezettség alapján – a szabályozási hatáskörükön, intézményrendszerükön és infrastruktúrájukon – keresztül minden tőlük telhetőt meg kell, hogy tegyenek az emberi élet és egészség védelmének garantálásáért. Nem más, mint az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága mutatott rá arra még 1982-ben, hogy az élet védeleméért tett állami intézkedéseknek magukba kell foglalniuk a járványokkal szembeni küzdelmet is.

A fentiekből látható, hogy az olyan életveszélyt okozó betegségek esetén, mint amely a jelenlegi járványt is kiváltotta, az államot elsődlegesen azért terheli felelősség, hogy ezt a veszélyt elhárítsa. Felelősségre vonástól pedig az az állam tarthat, amely elhanyagolta vagy elmulasztotta kellő időben meghozni a járvány terjedésének megfékezéséhez szükséges olyan intézkedéseket, mint például a karantén-előírások, a távolságtartásra vagy a munkavégzésre vonatkozó egészségvédelmi célzatú szabályok. Éppen ennek a kötelezettségnek az időszerű teljesítéséhez nyújt segítséget a különleges jogrend kihirdetése, amelyben hatékonyabbá válik a védekezésre való előzetes felkészülés, valamint a járvány megelőzésére, illetve megfékezésére, de legalábbis csillapítására tett szerteágazó állami erőfeszítés. A legtöbb országban ezért nem is igazán maga a rendkívüli állami fellépés lehetősége merül fel kérdésként, hanem inkább az, hogy a lakosság milyen mértékig fogadja meg a közegészségügyi intézkedéseket.

Fontos tehát megérteni, hogy különösen ezekben a vészterhes időkben az állam nem előidézője az emberi jogi sérelmeknek, hanem éppen ellenkezőleg: minden erejével azon dolgozik, hogy – saját polgárai életének és egészségének védelmén keresztül – az emberi jogokat is a lehető legszélesebb körben óvja. Ahogyan Koltay András jogászprofesszor elemzéséből is kitűnik, éppen ez teszi alkotmányosan indokolttá és igazolhatóvá a rémhírterjesztés szélesebb körű büntethetőségét. Azt pedig még a véleménynyilvánítási szabadság – igencsak toleráns – amerikai gyakorlatának megalapozásában oroszlánszerepet vállaló Oliver Wendell Holmes főbíró is elismerte egykoron, hogy a

„szólásszabadság nem védi azt, aki tüzet kiált egy zsúfolt színházteremben – feltéve, hogy nem ég az épület.”

A szerző az Alkotmánybíróság volt főtanácsadója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.