Az amerikai Dél elfeledett elnöke: Jefferson Davis

Paár Ádám írása

A minap volt 130 éve, hogy elhunyt Jefferson Davis, az 1861-1865 között létező Amerikai Konföderációs Államok egyetlen elnöke. Személye nem közismert Magyarországon, az „ügy” viszont, amelyet képviselt, finoman szólva is megosztó.

Ráadásul ellenfele, Abraham Lincoln egyike (joggal) a legmegbecsültebb amerikai elnököknek, ami már eleve meghatározza Davis megítélését. Gyakorlatilag csak szűkebb pátriájában, az egykori Konföderáció államaiban örvend tiszteletnek. Ott viszont

ami a harcoló Konföderáció apafigura-szerű vezetőjének szól. Nem egy déli autós matricáján szerepel Davis arcképe mellett: „A pokolba is, sohasem feledünk!”

Ám a Dél történetére a rabszolgatartás szégyene ráégett, és maga Davis is, bár kétségkívül bátor ember volt, számos honfitársához hasonlóan rabszolgatartó ültetvényes volt. Így nem csoda, hogy magyar nyelvű tudományos igényű életrajz mindmáig nem áll rendelkezésre Davisről. Az évforduló kicsit alkalmat teremt arra, hogy jobban megvizsgáljuk annak az embernek az életét, aki öt évig a Konföderáció élén állt, és mindmáig ezen öt év alatt ítélik meg és el.

Jefferson Davis 1808-ban született Kentucky államban, a Felső-Délen. A sors iróniája, hogy szülőföldje három másik felső-déli állammal, Missourival, Delaware-ral és Marylanddel együtt szembefordul majd a déli szecesszionizmussal (elszakadás-pártisággal), és hűséget tesz az Unió mellett. Jefferson Davis később Mississippi államban telepedett le, ahol megházasodott, és éppen annak a Zachary Taylornak, a későbbi elnöknek a lányát vette feleségül, akinek később a parancsnoksága alatt szolgált az amerikai-mexikói háborúban (1846-1848). Taylor nem tartotta sokra vejét, de az a Buena Vista-i csatában bátorságával kiérdemelte apósa tiszteletét. Sajnos Sarah Taylor korán meghalt. Második felesége, Varina Howel jóban-rosszban kitartott Davis mellett, noha családja politikai nézetei ellentétesek voltak: Davis demokrata párti, a Howelek pedig a demokratákat utáló whigek voltak (a Whig Párt később beolvadt a Republikánus Pártba).

Zachary Taylor, Davis apósa, az USA 12. elnöke (1849-1850)

Első feleségének apja, a kemény, általában rendetlen öltözetű katona, Taylor maga is rabszolgatartó volt, de ellenezte a rabszolgaság kiterjesztését az újonnan megszerzett területeken, ezért rajta ragadt az „északi elveket valló déli ember” megnevezés. Az abolicionista (rabszolgaság-ellenes) társadalmi küzdelem – amely különben jelentős életveszéllyel járt – egyre több hívet szerzett az országban, de a politikai elit döntő többsége nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot Déllel. Ekkor a többség csak a déli ún. „különleges intézmény” terjedésének megakadályozására törekedett. 

A fényes katonai sikert fényesnek ígérkező politikai pálya követte:

(ekkor még nem közvetlenül zajlott a szenátorválasztás; 1913-ig a tagállamok törvényhozása választotta meg a szenátorokat). A negyvenes évei elején járó szenátor, majd sikertelen kormányzójelölt úgy vélte, hogy a szövetségi kormányzat nem korlátozhatja a tagállamok jogait. Márpedig a jogok közé tartozott a gazdasági és társadalmi rendszer megválasztása. Így Davis harcolt a tagállamok jogáért, hogy rabszolgatartók maradjanak, ha úgy akarják. Az 1854-ben megalakuló Republikánus Párt programja radikálisan más víziót fogalmazott meg az országról: szabad farmer és iparos munkaerőn alapuló államot kívántak, valamint az ipar fejlesztését, védővámos politikával. 

A déli társadalom mindinkább a Demokrata Párt mögött sorakozott föl, amely kiállt a tagállamok szuverenitása és a „fehér” lakosság érdekei mellett, voltaképpen tehát Délen a társadalmi status quo mellett. Igen sajátos társadalmi koalíció jött létre: a Republikánus Párt mögött ott voltak az abolicionisták és a bevándorlás-ellenesek, az északi nagytőkések, de lapjukba írtak utópisztikus szocialisták is; míg a Demokrata Párt mögött a nyugati és déli farmerek, az északi ír katolikus munkásság és az ültetvényes oligarchia sorakozott föl. Senkit nem a szövetségese érdekelt, hanem a massza-szerű ellenfél – sőt, az 1850-es évek végén ellenség! 

akik viszont megvetették a gyakran a fekete háziszolgáknál is rongyosabb és tudatlanabb „fehér” nincsteleneket (az amerikai nyelv igen leleményes volt a szegény fehér földművesek gúnyolásában: redneck, white trash, sand-hiller, dirt-eater, cracker, és ennél is durvább válogatott szitkokkal illették őket).

A „szegény fehérek” nagy része teljesen azonosult – a kor gondolkodása szerint – a fehérek felsőbbrendűségével. Mondhatni, ez volt az egyetlen privilégium, amibe belekapaszkodhattak, hogy Délen a gazdagokkal, a korábban jöttekkel egyenlőnek tekinthessék magukat. Úgy is fogalmazhatunk, irodalmi példával illusztrálva: az olyan „fehér szegények”, mint Huckleberry Finn apja, az iszákos csavargó, megvetették Jimet, Huck fekete barátját. Aki szökött rabszolgának segített, legyen az bármilyen társadalmi állású személy, az életével játszott!

Ám természetesen a rabszolgák helyzete csak az abolicionistákat és ellenfeleiket, valamint – primitívebb szinten – a népgyűlési szónokok által lincselésre mindig fölingerelhető tömeget érdekelte. A művelt, tájékozott politikusok szintjén másról szólt a konfliktus: arról, hogy az Egyesült Államok föderatív állam-e, vagy államok szövetsége, amelyben a tagállamok blokkolhatják a szövetségi kormányzat akaratát, és meddig ér a népfelség elve. Ezt nem rendezték az alkotmány elfogadása óta, és a rabszolgaság kérdése belobbantott egy alkotmányjogi értelmezési válságot. Davis, bár maga is rabszolgatartó ültetvényes volt,

nem gazdasági konfliktusként.

Lincoln még elnöksége előtt

Lincolnt a Republikánus Párt jelöltjeként 1860-ban elnökké választották. Válaszul tizenegy tagállam kilépett az Unióból, és megalakította az Amerikai Konföderációs Államokat. Jefferson Davist ekkor országosan ismert politikusként ideiglenes elnökké választották. Némileg hidegzuhanyként hatott megválasztóira, hogy első beszédében alkotmányellenesnek nyilvánította az elszakadást. Megjegyzendő, hogy Robert Edward Lee, a konföderációs seregek egyik főparancsnoka és az amerikai hadtörténet legtiszteltebb tábornoka (aki sem a mexikói háború idején, sem a polgárháború alatt nem engedte katonáinak a kegyetlenkedést és fosztogatást) hasonlóan elutasító volt a szecesszionizmussal szemben: társadalmi betegségnek tartotta a rabszolgaságot, a kilépést pedig alkotmányellenesnek. Ám amikor 1861 májusában Virginia csatlakozott a Konföderációhoz, lokálpatriótaként nem habozott, noha mindenki tudta, hogy ipari és pénzügyi tekintetben Észak fölénye nyomasztó. 

Davis igyekezett megtalálni a megfelelő embereket. Államtitkárává nevezte ki egyik legjobb barátját és pénzügyi kérdésekben tanácsadóját, Judah P. Benjamin zsidó vallású ügyvédet, korábban Louisiana szenátorát, aki szintén meggyőződéses védelmezője volt a déli tagállamok jogainak.

emellett igyekezett meggyőzni III. Napóleon francia császárt a konföderációs ügy támogatásáról. Davis tudta, hogy külső pénzügyi és katonai segítség nélkül a Konföderáció helyzete reménytelen. Benjamin később is segítette Davist, amiben tudta, vállalva a kockázatot, hogy zsidósága miatt támadhatóvá válik, mert a 19. századi Egyesült Államokban az antiszemitizmus jelen volt, Északon éppúgy, mint Délen. Alexander H. Stephens alelnök kevésbé volt jó választás Davis szempontjából, mert ő állt az élére az elnök politikáját ostorozóknak. 

Judah P. Benjamin

Nem kevesen az elnök választottjai közül később szembefordultak Davisszel összeférhetetlen, arrogánsnak ítélt kormányzási stílusa, valamint a háború fokozódásával a hadműveletek folytatása miatt. A Konföderáció első főparancsnokának a francia ősöktől származó Pierre Gustav Toutant Beauregardot nevezte ki. Beauregard később olyannyira ellenszenvezett Davisszel, hogy halála után nem volt hajlandó elmenni a temetésére, mert, mint érvelt, nem kívánt a világ szemében képmutatónak tűnni. Beauregard és Davis katonai kérdések fölötti vitája engesztelhetetlen gyűlölködéssé fajult. Davis ragaszkodott a maga elgondolásaihoz, amelyet a főparancsnok sutba vágott.

Ennél súlyosabb volt, hogy a déli kormányzók egy része ellenszegült a richmondi székhelyű kormány intézkedéseinek, sőt néhányan egyszerűen szabotálták a kormány intézkedéseit. Most derült ki, milyen kétélű fegyver a tagállamok szuverenitására hivatkozás. A kormányzók, saját tagállamukban a rend fönntartására és esetleges rabszolgalázadás veszélyére hivatkozva, visszatartották az önkénteseket, a fegyvert, a ruhát, a cipőt és az élelmet, nehéz helyzetbe hozva a távoli fronton harcoló csapatokat.

Északon és Délen egyaránt olyan intézkedéseket tettek, amelyek az addig önállósághoz szokott amerikaiakat mélyen érintették (általános mozgósítás, sorozás bevezetése, adók emelése). Délen egyre többen tekintették Richmondot éppolyan elviselhetetlenül zsarnokinak, mint Washingtont, és

Néhányan már nem tudták, ki a nagyobb zsarnok: Lincoln vagy „Jeff király”. Stephens vezetésével déli politikusok egy csoportja tárgyalásokat kezdett a háború befejezéséről. Mindkét országrészben már vágytak a békére.

King Jeff

Az unionista blokád tönkretette a kereskedelmet, de a csempészet mindennapossá vált. Az infláció elszabadult, éhséglázadások törtek ki, a déli katonák egyharmada pedig dezertált. Mivel a húsz főnél több rabszolgával rendelkezőket és felügyelőiket fölmentették a katonai szolgálat alól, a szegény farmerek és más déli kisemberek, akik hazájuknak érezték a Délt, és ezért fogtak érte fegyvert, panaszban törtek ki: ez a gazdagok háborúja, amelyben a szegények halnak meg (Északon is hasonló volt a hangulat, ám ott persze a katonai sikerek lelkesítően hatottak). Az adók és a sorozás miatt Mississippiben és Tennessee-ben gerillamozgalmak szerveződtek, és Mississippi állam egy része Newton Knight farmer vezetésével Jones Szabad Állam néven önállósította magát (erről film is készült). Ugyanakkor Virginia nyugati része szintén deklarálta önállóságát (Nyugat-Virginia, a 35. tagállam ettől kezdve létezik). 

Ugyanakkor rabszolgalázadásokra, amelyektől a déli közvélemény tartott, nem került sor. Ennek oka talán az, hogy az 1822-es charlestoni és 1831-es virginiai nagy rabszolgafelkelések sikertelensége, valamint ezeket követő megtorlások apátiát okoztak a rabszolgák körében, és hiányoztak a korábbi felkelések vezetőihez (Denmark Vesey, Nat Turner) hasonló karizmatikus személyiségek. Gyakori volt viszont a szökés Lincoln nevezetes emancipációs rendeletének kiadása után, és

Az emberhiány miatt a végén a konföderációs kormány is rákényszerült fekete csapatok fölállítására, szabadsággal kecsegtetve a bevonuló rabszolgákat. Ebben a kérdésben súlyos ellentét feszült a katonai vezetők és a déli elit tagjai között: előbbiek ragaszkodtak ahhoz, hogy katonai okból meg kell hozni az áldozatot, utóbbiak viszont csak vonakodva engedtek. Lám, milyen furcsa az élet: amit el akartak kerülni a Konföderációval, azt most a Konföderáció kormánya és hadserege hajtatja végre! Néhány szürke egyenruhás, konföderációs zászló alatt menetelő „fekete” katonát véres kardként körbemutogattak, mint a hűséges „mi négereinket”, „Dixieland” fekete fiait, akik, lám, ugyanúgy akarnak harcolni a „jenkik” ellen. „Mi akkor a gond?” Ám ez már elkésett: a „fekete” lakosság többsége már Északról várta a felszabadulást. A „fehér” pedig a mielőbbi békét, ami véget vet a szenvedéseknek.

Robert E. Lee tábornok

Bár Nagy-Britannia és Franciaország számára az Egyesült Államokat lebénító háború nem jött rosszul, nyíltan nem avatkozhattak be. Nagy-Britannia mozgósított, de csak Kanada védelmére (hogy ez nem volt fölösleges, azt mutatja, hogy az északi seregben harcoló, Thomas Meagher vezette ír brigádok kísérletet tettek a háború után Kanada elfoglalására). Az angol közvélemény erkölcsi alapon az Unióval rokonszenvezett. Franciaország ugyanakkor támogatta Habsburg Miksa mexikói császárságát, és a Rio Grande két partján párhuzamosan dúló két polgárháború legmagasabb diplomáciai szinteken összefonódott. A déliek nagyon remélték, hogy a mexikói császárság romantikus kalandjának elismeréseképpen a francia és császári mexikói kormány fegyvert szállít, ám az unionista hajózár lenullázta ennek esélyét. Az európai közvélemény tisztátalan ügynek tekintette a rabszolgaságot, és

noha a háború oka, mint láthattuk, bonyolultabb volt. 

1865. április 9-én Lee tábornok letette a fegyvert Grant előtt Appomatoxnál. Davis és összes minisztere szétfutott. Davis Georgiába utazott, hogy találkozzon feleségével és gyermekeivel, és onnan Texasba vagy egyenesen Mexikóba utazzon, és menedékjogot kérjen. Az elnök és családjának utazása veszélyes volt: elárasztották az utakat a frontról hazafelé hömpölygő dezertőrök, északiak és déliek egyaránt, szökött rabszolgák, csavargók, akik mind letarolták a vidéken azt, amit a háború meghagyott. Davis és családja álruhában húzódott meg, és a távolból hallották az északi katonák énekét arról, miként fogják fölkötni a Konföderáció elnökét az első fára. Május 10-én a georgiai Irwinville mellett fogták el Davist. 

Noha az északi közvélemény egy része halált követelt Davis fejére, őt okolva – egyébként tévesen – a háborús szenvedések előidézésén kívül a Lincoln elleni április 15-i merénylet szervezésével,

Végül csak egyetlen embert ítéltek halálra a konföderációs tisztek közül, az andersonville-i fogolytábor parancsnokát, a svájci születésű Henry Wirzet. Davist bezárták a Monroe-erődbe, és kemény vasban tartották. Ez a bánásmód sok jó érzésű emberben visszatetszést keltett. 

Davis kegyelemmel, óvadék ellenében 1867-ben szabadult. Teljesen csődbe jutott, és kénytelen volt eladni ültetvényét. Volt rabszolgája, Ben Montgomery vásárolta meg a birtokot. Davis később is bírálta az északi megszállást, bár érthetően, ezt csak a perifériáról tehette meg. Lee és Beauregard viszont a megbékélés szószólói lettek, és hangsúlyozták: ha a Dél be akar illeszkedni az amerikai népek családjába, a „régi Dél” társadalmi rendjének visszatéréséről szó sem lehet (ekkor már az amerikai kontinensen formálisan csak Kubában és Brazíliában létezett a rabszolgaság, és már ott sem sokáig). Davis továbbra is gyűlölködött Beauregard-dal. Számos rangos egyesület élére megválasztották, de ezeket nem foglalhatta el a múltjára való tekintettel. Papírra vetette két emlékiratát, amelyek a polgárháború déli nézőpontjának becses forrásai: A Konföderáció kormányának emelkedése és bukása, valamint Az Amerikai Konföderációs Államok rövid története című műveket. 

Még azok is, akik életében gyűlölték, elkezdték becsülni a Dél legnagyobb fiaként. Manapság viszont a Konföderáció emlékműveit sorra távolítják el a közterekről, így Davisét is. Ez helytelen és káros, mert ez a múlt eltüntetését jelenti, és fittyet hány a lokális érzületnek. 

Jefferson Davis New Orleans-i emlékművének hűlt helye a szobor 2017-es eltávolítása után

Kétségtelen, hogy Davis saját kora fiaként azonosult a feketék alsóbbrendűségébe vetett meggyőződéssel. Az is kétségtelen, hogy politikája hibás volt, és ezt maga is kénytelen volt belátni. Ám elsősorban egy tragikus személyiségként kellene rá emlékeznünk, aki nem teljes meggyőződéssel vállalta az elnöki tisztséget, és a tisztán látók számára eleve reménytelen, esélytelen küzdelemmel járó felelősséget. Nyilván nem érhet föl ellenfeléhez, Lincolnhoz, aki tehetségesebben kezelte kormányát és a közvéleményét.

Ha a Konföderáció győzött volna, akkor ma máshogy emlékeznénk Davisre, talán sokkal negatívabban: talán arra a személyre, aki 20-30 évvel kitolta a rabszolgatartó társadalmi rendszer szétkorhadásának időpontját, évtizedekkel lemaradva Latin-Amerika mögött. Ha így történt volna, az amerikai Dél talán jobban hasonlítana társadalmi szerkezetében a kontinens déli vagy középső részére, Észak pedig Németországra vagy Skandináviára. Ám az Unió egybeforrt, a Konföderáció vereséget szenvedett, és nagylelkűen elmondhatjuk, hogy Davis a Dél egyik legönfeláldozóbb fia, aki vállalta a déliek többsége által rákényszerített küzdelmet.